BÖLÖNI DOMOKOS 70
Pusztai Péter és Georgeta: Plakett Dominak
Ezzel a plakettszerűséggel kívánunk Dominak a legjobbakat a jövőben. Ha már 17 évet Korondos-kodott, arra gondoltunk, hogy levesszük a Páll Erzsébet szép kerámiájáról a motívumot (a tárgyat a Hudson-i kiárusításon találtuk itt, Kanadában) és a Domokos portréjával megpróbáljuk párosítani…
Éljen Bölöni Domokos, a Káfé (és nemcsak) kiváló írója! P.&G.
Születésnapi összeállításunk tartalma:
* Vidéki Pegazus (Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval, a 70. előestéjén) – Albert-Lőrincz Márton
* Kedei Zoltán: Tisztelet Bölöninek (grafika)
* Bölöni Domokos: Szerelem Istennek – és mindenkinek, aki nem, vagy mégsem (vers)
* Elekes Ferenc: Levél a kocsmából, Bölöni Domokosnak
* Gergely Tamás: A kitalált zseni (jegyzet)
* Márton Károly: Két vers Bölöni Domokosnak (A tűz árnyéka, BD születésnapi gondolatai)
* Cseke Gábor: Könyvek Bölönitől (jegyzet)
* Bölöni Domokos: Három nyeset „rablóhús” (Átvilágítás, Deficit, Jön a busz)
* Bölöni Domokos eddig megjelent könyveinek jegyzéke
* Albert-Lőrincz Márton: (A Súrlott Grádics-hoz) – vers
* Domi és a világháló (válogatott bakik)
Vidéki Pegazus
(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval, a 70. előestéjén)
Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Bevallom, nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa „komoly” kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mail-ben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte. (Albert-Lőrincz Márton)
ALM: Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Hát belecseppentünk ebbe a kicsinyes nagyvilágba. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel?
BD: Igen, a tied: 10. 12. 1951, az enyém: 11. 08. 1946. Nem is tudom, mit s mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?!
ALM: Szóval nem a születés, inkább a születésnapra való emlékezés zavar. De születés nélkül nincs kezdet, jövő, és uram bocsá’, jövőtlenség (K. I.). Nincs mód kipróbálni saját születéseidet. Mert ugye, ahány jelentősebb életstációnk van, ugyanannyi születésünk is. Nemdebár?
BD: Debár, debár. Ettől sem lettem vidorabb. Szabó Lőrinctől is tudjuk, hogy a világegyetemben minden olyan tökéletesen jelentéktelen.
ALM: Attól sem, hogy csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet? Szóval a vidorság nem kenyered?
BD: Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni.
ALM: Na de a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezünk a bennünk meglévőből valamit, azt a részünket, amelyet meg akarunk mutatni, amelyet épp felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Érzésem szerint ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az íróember a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik, gondolom, sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom?
BD: Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról: miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, ama hályogkovács, aki egyetlen mozdulattal kanyarította ki a zöldhályogot a szemből, de amikor a pesti professzoroktól „megtudta, milyen komplikált külön világ a szem, s mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenésétől, vérének sebesebb lüktetésétől, késének egy gondolatnyi elsiklásától, soha többé nem mert hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyulásába sem bocsátkozott.”) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé „kiszámítható” alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, dehát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet.
ALM: Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon (mámor) logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás?
BD: Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az „irodalomcsinálás”, én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék „szívem-szám” író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medencében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, „hogy egy baka hiányzik a csatából.”
ALM: Tulajdonképpen az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen?
BD: Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszem-lét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban „hódolni” a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.)
ALM: Az jut eszembe, vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Mióta világ a világ, mindig rangsoroltak. Hiszel-e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége?
BD: Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, lám, Énekes Ferenc és fia, a két föl sem támadt, tehát máig élő csontváz-tanú a bizonyság, hogy olykor magát az Úristent is meg-megkísérti az elrugaszkodott mennyei adminisztráció. (Rendes feltámadás, „rang és cím szerint!”). Rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a „futottak még” kategóriába, vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön-bejáratú „rangsora”. Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.
ALM: Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve, mint az ízek a jól mixelt italban. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének ebben a sarkunkra lépő, rohanó posztmodernben? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok, és tudom azt is, hogy amögött a teljesítmény mögött, amit eddig letettél az olvasó (olvasóid) asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató „szeminarizálás” akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!) Mindannyian tesszük a dolgunkat, egyesek dobpergésben, mások hétköznapiasan.
BD: Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyen-napszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. „Az olvasó asztalára” nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.
ALM: A jó bort zamatáért fogyasztják (legalábbis a civilizált fogyasztók), a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad ugye, első helyen a „huncut” novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Borúdat derűbe helyezed, az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. A bölönis novellisztika mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod helyét a pályán. S ráadásul „ingyen-napszámosként”.
BD: (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszekfoglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Aki rühelli, ma már nemigen jut a Jónás sorsára. Ingyen-napszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én „hiánypályám” nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíj-parcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának.
ALM: Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a „nadrágszíj-parcella” megművelése, mi több, az évelő „növények” honosítása. Mondhatjuk-e: játék a logikával?
BD: A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés-tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A „mindenmingedelem” varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az az illető volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a Nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?)
ALM: Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél te író? (A kérdést a Kaféból csentem, tőled, jópofának találtam. Igaz, abban a történetben K. D. újságíró így kérdezi Jékey Aladár költőt: Miképpen lettél te poéta?)
BD: Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J.A-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez… Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásáros napokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!… De persze, mindenek előtt, költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig eképpen: „A mi macskánk, a szürke, / Tegnap este besurrant a csűrbe. / Reggel lássatok csodát: / Hat kiscicát!” Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanítónéni is adott egy almát Jánosnak. Az alma azért volt jelentős, mint ajándék, mert jóllehet rengeteg termett a kertekben, soha senki sem ajándékozott belőle egyet is, sőt, ha lopni mertünk, hasábfákat hajítottak utánunk a gazdák, az udvari csősz pedig ránk csimette a kutyáit is. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy nem kell mindig cicákat vagy almát keresgélni, a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józanésszel felfogható, hihető. (Mekkora döbbenet: 1991-ben vagy később, amikor először léphettem át a határt, egy Told nevű települést láttam Borson túl. Később már sosem kételkedtem például abban, hogy Tóth István felmenői között ott vannak az Aranyok, amint azt Tenkegörbed szülötte mesélte, holott a bennünk ácsingozó furfangos diák bizony „nagyot tüsszente rá”.
ALM: Tehát egyszer csak elkezdődött. Akkor még nem volt kérdés az irodalmi kánon, apropó rangsor.
BD: A valódi irodalmi kánont az irodalmon kívüliek (az olvasóid) nem ismerhetik, mert számukra hozzáférhetetlen, de még ha ingyen kínálnák, akkor is: unalmas. Azt ismerik, amit a média (néha a kritika is) elébük tálal. A gondolkodás (főleg a lírai) letisztulása a végső cél. Hiszen a legnagyobb bölcsek egyszersmind költők is, végül eljutnak az aforizmáig, a maximáig (mint a váradi poéta: Horváth Imre). Vagy megőrzik a nyelv gazdagságát a maga egyszerűségében, a népnyelv filozofikus bűvöletében akár, mint Kányádi Sándor. A kacskaringós gondolat fárasztó, unalmas is egyben.
ALM: Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs „küküllőmadár”, nincs „szélrózsakankalin”, nincs Bölöni Domokos.
B.D: A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is.
ALM: Azt megszoktuk, hogy minden történetednek valóságalapja van. Hogyan történik nálad a reálhelyzet áttevése irodalmiba, másképp fogalmazva: hogyan haladsz az érzéki tapasztalattól a képzeletig, a képzelettől az elgondolásig, az elgondolástól az esztétikai formáig, a konkréttól az abszurdig, az abszurdtól vissza a reálisig, vagy el a szürreálisig? Zsigeri nálad az elhibázottság kikacagása?
BD: Védekezés is talán. Reális és szürreális viszonyát tekintve: az a normális, hogy egyikben ott lappang a másik, és fordítva. Nagyapámnak volt egy története: tehénszekerén vitte haza a malomban őrölt lisztet, valami négy vagy hat zsáknyit, nehezen húzták a szegény állatok, lement a nap, elsötétedtek, és a Veres fogadónál megálltak pihenni. Ekkor a magasból valami muzsikát hallott, és felsóhajtott: „Be jó dolgotok van…Szaporodjék a kedvetek!” A magasból ekkor visszaszóltak: „Szaporodjék a lisztetek!” Nem merte elmondani a feleségének, csak amikor az immár többször is szóvá tette, hogy né, már két hónapja sütöget, mégsem fogy a liszt. Addig rágta a fülét nagyanyám, hogy végül elmesélte a szaporodásos dolgot. Asszonya kikacagta. Másnap reggel üresen tátongott a lisztes láda. Később Arany János egyik balladáját olvasva találkoztam a történettel.
ALM: Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. Az irodalmi kánon, Isten tudja, hogyan szerveződik, de az biztos, hogy az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Te mit gondolsz a generációról, meg a kortárs irodalmi kánonalkotásról, arról a nyelvi divatról, amely eluralja az irodalmat?
BD: Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lámcsak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. De most ez a „trendi”. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton „igazítani”, „korszerűsíteni”. A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya.
ALM: Kritikai visszhang – vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések – vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők – mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Hogyan áll benned össze ez a kép? Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát?
BD: Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidni valót –, mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek.
ALM: Nos, hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak (Írószövetség) tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak.
BD: Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.
ALM: Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban.
BD: A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról című könyvében: „A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon.” Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus.
Kedei Zoltán: Tisztelet Bölöninek
Bölöni Domokos:
Szerelem Istennek – és mindenkinek, aki nem, vagy mégsem
Mire jutnék, ha soha semmi se’,
az életünk egy örök szentmise.
Az életünk bús protestáns ima,
az orgonák bősz dallamaira.
Mire kezdeném, bánom a napot,
amelyen anyám életet adott.
Mire mozdulnék, jaj, fáj, nem lehet.
Nem jó embernek adni életet.
Mire szeretnék, jaj, nincs szerelem,
minden garasom rögtön elverem.
Nem is tudom, hogy mitől vagyok rossz,
miért is ver gonosszal a gonosz
Mert itt a föld, a víz, a levegő.
és az ember is jól megverhető.
Szeretjük egymást, drága Istenem.
két szerencsétlen nincstelen.
Elekes Ferenc: Levél a kocsmából, Bölöni Domokosnak
Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő!
Vártalak a mi fényes kocsmánkban, a Kábelben, mint máskor. A kopott hokedlik mind a helyükön voltak, én is a magam helyén, ahol gyöngébb a huzat. És te nem jöttél. Csak a szúnyogok, a kopott sorsúak, a levitézlett adószedők, a karjukat fölemelni is nehezen tudó karmesterek, papok, harangöntők, kórustagok, az utca népe. Jöttek, hogy köszöntsenek téged. Te pedig azt mondtad nekem drótnélküli telefonon, hogy szerettél volna eljönni, de tegnaptól máig sok vendéged érkezett, gyermekek, unokák, rokonok, barátok és ismerősök.
Csak nézek magam elé, azon tűnődve, miért kell nekem Bölönire várni? Azért, mert ő most hetvenéves? Lehet. Azért is. De főleg a szomorú hangulatom hozott ide, ami az én alapvető természetem. Ahányszor együtt vagyunk ebben a fényes, hokedlis kocsmában, valamennyire mindig kivirágzik a kedvem. Olykor magam elé képzelem a könyveidet, nézem a címeket és máris megváltozik az én alapvető természetem.
Micsobur. Mi az, hogy Micsobur? Ilyen név nincs is! Pricskili Dungó, akinek Jézus megcibálja a fülét. Ott van például a szigorú Supincsák tanár úr! Az ő fülét kellene, hogy megcibálja Jézus, nem ennek a szerencsétlen Pricskilinek, mert ő senkinek sem vétett. Aztán magam elé képzelem Geret apót az ő bokrétájával, az angyalt, aki csenget a piacon, amitől Prindáriplácska elmosolyodik. Valósággal látom a behunyós szemű embert, amint elalszik az unalomtól a Három Tetűben. Mákfödről ide téved a Halálváró Csigur Migur, aki szeretett kitartani az álláspontja mellett. Ezen még maga Bicski Laji is csodálkozik. De csodálkozik a Kétlábú Hangya láttán is, akinek a jelvények voltak az ő szerettei, „Az egész elpuskázott XX. század ott lógott mellkasa két oldalán le a gyomorszájig…” Vegyük még ide a falábú Mákleány Reginát, aki a tornácon született, s ezért az volt a sorsa, hogy a verandáról szemlélje a világot, míg körülötte jön-megy Zsiga sógor, a vürkolák, vagyis a rendes nevén Dzsumbuj Zsigmond Cakkenyes. Ő pedig arról volt híres, hogy a tornác alatt ejtette meg Kakukknét, sűrű holdfényben, orgonaillatban, két kutya ugatása között.
Ó, sorolhatnám az általad teremtett világot napestig, reád várva, a kopott hokedlin, a Kábelben. Mert te ma nem tudsz jönni a vendégeid miatt. És holnap sem tudsz jönni, mert akkor érkeznek más barátaid. Márpedig barátod annyi van, te sem tudod, hogy mennyi.
Mondd, Domi, te honnan szerzed be a barátokat? A barátok templomából, vagy a kocsmákból? Mert utcákon kóborolni fejeden a te nagy szalmakalapoddal, ritkán láttalak. Pedig jó elnézni téged, ahogy leszállsz a buszról, s elindulsz felénk néhanap.
Úgy nézel ki, mint maga, Mikszáth!
Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő! Lesz nagyobb is, reméljük. De szebb, az nem lesz. Csak az, amit megteremtettél. A saját fejedből.
Élj sokáig, Bölöni Domokos!
Gergely Tamás: A kitalált zseni
Bölöni Domit kitalálták. Nem volt, hát ki kellett találni, és huncutok a székelyek, meg is csinálták. Könnyű, ugye, ha a Jóisten is hozzákacsint. És hát abban az időben úgy tűnt, a Jóisten a székelyek oldalán áll. Szóval szükségük volt Marosvásárhelyen egy Jókerre. Amit arrafele úgy neveznek, hogy magyar értelmiségi. Aki mellékesen, mintegy hobbiként ír, de főállásban újságot ír vagy szerkeszt, jegyzetet ír, esetleg szabadidejében. Nemes feladatként zseninek menendőket bátorít, okít, vagyis irodalmi kört vezet, sőt: köröket, mert emlékezni kell az elődökre. Aki szülőföldje történelmének a tudója, szociográfusa, soroljam…? Kérdés aztán, hogy hol jobb: Korondon vékonypénzű tanárként kórust vezetni vagy a nagyváros Marosvásárhelyen elviselni a huszonegyedik századi átmenetet…?
Megírni azt. Én a ”kultúrmindenesség”-ért is becsülöm, mit mondjak, Ove Berglunddal együtt nem fordítjuk le Rafi Lajost svédre, ha ő az új tehetségre nem figyelmeztet, de én, ha említett palettáról választanom kell, a prózáját szeretem. És zseniális humoros írásait a leginkább. És azok közül is a társadalmi töltetűeket. És melyik nem az? Mondjak példát: én A város felpadolását élvezem a legjobban. Amelyikben a Poklost, akarom mondani, a Menny patakát befedték. Ahogy azt kihasználják: ki ahogyan marja, míg a szatíra lepadoztatja az egész várost, mert az abban a kaotikus nyers-kapitalizmusban mindenkinek a legjobb. Aki látja, mi a baj, őrültként elvezetik, és megkezdik a fúrást az Antarktisz irányába…
Márton Károly: Két vers Bölöni Domokosnak
A tűz árnyéka
Lángol a tűz
Falon játék
Táncát járja
A tűz-árnyék
Ha nő a lángja
Nő az árnyék
Falra vetített
Tűz-ajándek
Ha leég a tűz
Oda az árnyék
Hamuban bújva
Új lángra vár még.
BD születésnapi gondolatai
Összeszedtem pár betegséget,
De amúgy másképpen jól vagyok,
Mert túltettem magam azon is,
Hogy szívinfarktust is kaphatok.
Eszem, ami van, a kedvenc
Kocsmámban iszom italom,
Két-három deci után egy
Kis szédülés a jutalom.
Az X-edik évet hátrahagytam,
Hogy mennyi van ég, nem tudom,
De szeretném még pár évig,
Köszöntene a sóhajom.
Cseke Gábor: Könyvek Bölönitől
Annyi saját könyvet kaptam már Bölöni Domokostól, hogy meg sem tudom számlálni őket.
De ha meg is tudnám számlálni, ahhoz egymás mellé kellene állítanom, kivétel nélkül, mindazon köteteket, amiknek ő a szerzője s amelyekben az ő nekem szóló dedikációja szerepel.
Az ilyenek, mint például:
„Egy rossz könyvet – egy jó barátnak…”
Ez 1981 májusában íródott be egy vékonyka, keskenyke, Páll Lajos fekete-fehér grafikájával megtisztelt Forrás-füzetecskébe, melyet 1980-ban dobott piacra a Kriterion könyvkiadó.
Ez volt Domi első könyve, a Hullámok boldogsága.
(Akkor azt mondtam neki: – Váljék egészségedre! És lőn határtalan a szerző boldogsága is…)
Na, ezt például sikerült előállítanom!
S mindjárt melléje viszont csak a legutolsót, amit kizárólag baráti használatra jelentetett meg az elmúlt hetekben, abban azt írja a Mester, ugyanazzal megjuhászodott zsinórírással, hogy „tisztelő szeretettel”.
Csak így, egyszerűen és minden cifrázás nélkül.
A tisztelet s a szeretet – azért az nem semmi!
Ezeken kívül biztosan már mindent elmondott, amit számomra tartogatott, a korábbi könyveinek első lapjain.
De a többi könyve úgy szét van széjjedve a könyvespolcaimon, hogy jobb se kell! Az okok pedig bonyolultak és sokrétűek:
– a könyvek sajnálatosan különböző méretűek, s nem mutatnának jól egyazon polcon,
– más-más időben érkeztek hozzám,
– évente 2-szer leporolom a könyvtáramat,
– ilyenkor egyúttal át is rendezem (vagyis oda teszem vissza a könyveket, ahová éppen érem),
– ha alkalomadtán leemelek egy könyvet olvasás (böngészés) céljából, akkor biztos, hogy nem ugyanoda teszem vissza,
– valahányszor keresek egy éppen szükséges könyvet, minden mást megtalálok, amit máskor az istennek sem találtam meg, de a most keresettnek még a nyomát sem lelem…
stb.
Gondolom, ez elegendő magyarázat a kialakult és gondosan ápolt rendetlenséghez.
Melynek következtében most be sem tudom mutatni dedikáció-gyűjteményemet, amely mind egy szálig ugyanattól az egyetlen embertől származik, akinek ma a 70 éves születésnapját méltatjuk.
(Közben, egy-egy mondatom lekerekítésén fáradozva, még reménykedve tovább kutattam: hátha-hátha előkerül néhány rejtőző könyv, de a sors kegyetlen, s Murphy törvényei talán még kegyetlenebbek: meg kell most elégednem az életmű alfájával és pillanatnyi ómegájával.)
Sebaj, majd ha más szerzőtől keresek, gondolom, rendre előkerülnek, és akkor még visszatérhetünk a témára.
Addig csak annyit, hogy rég nem röhögtem olyan jól, mint amikor A rablóhús fogyasztásának darabjait olvastam. Bárhová nyitottam ki, pár mondat után minduntalan elfogott a röhögés. Pedig egyedül voltam a szobában, ahol csend honolt – mondhatni elmélyülten olvastam. És mégis.
Az első könyvet, az 1981-est, még csak összevont szemöldökkel studíroztam, mondhatni fogyasztottam, s néha-néha csöppet el is mosolyodtam. Az egy komolyabb, líraibb Bölöni arcot mutatta nekem.
(Tény, hogy Bölöni olyan író, aki megadja a módját mind az írásnak, mind az olvasásnak és a belőlük fakadó szellemi örömöknek. És ez ma különösen nagy szó!)
A legutolsó könyvében Domi viszont bukfencesen kíméletlen, harsány, meghökkentően szókimondó, gúnyos, sokkoló. Beérett a humora: lehengerlő.
Valakinek kölcsönadtam, szintén röhögtetés céljával, s e szavak kíséretében adta vissza:
– Bevallom, én nem igen szerettem, ahogy ez a Bölöni írt. Legtöbbször olyan furcsán elfacsarintotta a dolgokat, na. Kacagós is volt, meg nem is. Nem az én zsánerem… De ez most… hát le a kalappal… na, sokat röhögtem…
Még jó, hogy bevallotta!
Ui. Pár órával a születésnapi elmefutam papírra vetése után a szerencse istene mégis megkegyelmezett nekem és rávezette a tekintetemet egy vékony, fekete sarkú kötetre, valahol az egyik legfelső könyvespolcon. Létrát nyitottam, hogy kézbe vegyem, s mit látnak szemeim? Bölöni Domokos Micsobur reinkarnációját tartottam a kezemben! Úgy van, ama bizonyos mákföldi történeteket… Amelyet 2010. február 6-án vehettem kézhez, az alábbi bejegyzéssel: „Ilonkának és Gábornak szeretettel Domitól.”
Ui. 2. Délutáni jártomban benéztem a város nagy könyvesboltjába, a Corvinába, ahol 1 lejtől már egészen jó (alig) használt könyveket lehet kapni. Öt percnyi turkálás után rá is bukkantam Bölöni Domokos Egek, harmatozzatok! című válogatott novelláira, amely 1995-ben tulajdonképpen a Népújságból kinőtt Impress kiadó elindítója volt. Belelapoztam, s egyből a dedikációnál nyílt ki: „Elvirának, míg elvirálnak, szeretettel Bölöni Domokos.” És bár én csak sejtem, a szerzőnek meg tudnia illik, hogy ki a kötet volt gazdája, ez maradjon a mi titkunk.
Csíkszereda, 2016. augusztus 10.
Bölöni Domokos: Három nyeset „rablóhús”
Átvilágítás
Sarkunkban az idő. Sőt, néha már a sarkon. Ősz, lom(b)talanítás. Régi folyóiratokat lapozol, mérlegelnél: eldobd-e, vagy még maradjanak. A limlomtár sajtótermékekkel és időszaki kiadványokkal telve; ha valamit kihúzol a rakásból, rád omlik az egész.
Lent az utcán söprik az avart. És persze arról folyik a beszéd, hogy hiába. Mert alig szedik össze s szállítja el a kocsi, máris kezdhetik újra. Miből telik egy ilyen csenevész városi fának annyi levélre? Egyik folyóiraton felakad a szemed. „A romániai munkásosztály, a Mozgalom, Augusztus 23-a hozta magával városok pereméről, gyárak udvaráról, zendülő falvak sikátoraiból.” Mit, az egész izét. Lenin fiatalkori fényképe, utána egyik, még élő író szövecse. Az utolsó mondat: „Lenin hagyatékának nemcsak lényege, de varázsa is abban rejlik, hogy még halálára emlékezvén is az élet szeretetét idézzük.” Hüpp, be szép.
A lap váratlanul nyílik az 55. oldalra. Egy próza kellős közepébe. Ott szunnyad a boríték, miatta nyílt oda. Neked címezték. Kíváncsian szemléled, megütközéssel gondolsz egykori önmagadra. Hát volt neked lelked? Fel sem nyitottad, holott a vak is látja: női kéz írta.
„Úszó kisvonatnak tűnt a három gumicsónak. Minden fülkéjében két ember ült, az utolsóban pedig Bozsoki egymaga. Ő volt a kormányos. Ha lódítani kellett a krokodil farkán, kiáltottak neki: – Pofozd helyre a farát, Lóri!”
Ezt látod az 55. oldalon, de képtelen vagy egykori prózát szenvedni. Talán mégis a borítékot. Jaj, bontsd már ki, te bolond!
Na végre. Esne le az állad. Egy levél. Egy árva levél. Egy árva juharlevél. Száraz. És semmi más. Cetli vagy illatos levélke, szerelmes vallomás. Pici ajak rúzsnyoma a kiszáradt felületen. (De hát az olyan… kurvás volna, nem? Az ilyen nőket megveted.)
Mielőtt kidobnád, a fény felé tartod. Ha már az irodalmat nem, legalább a lapit. Világítsd át, barátom.
Hah, döbbenet. Tűszúrással (szerelmi Braille) vallott neked az a lány. „Te iubesc.” Olvasható, igen, igen, szemedbe szúrnak a betűk.
Merengsz, ki szerethetett téged így. Jó volna, ha eszedbe jutna. De semmi, semmi. Tandori, az igen. „Tőled távolabb-e? / Hozzád közelebb-e? / Tőled se, hozzád se. / Távol se, közel se.”
Nosztalgia nélkül bocsátod a szerelmes juharlevelet a mélybe, közlevél társai közé.
„A harmadik évtizedét nemrég elkezdő Igaz Szó a naptárral és az Idővel folytatott, kettős versenyét szeretné ‚megnyerni’ az 1974-es esztendőben, hogy a felszabadulás 30. évfordulóját és a XI. Pártkongresszust emlékezetes írások egész sorával, idejében köszönthesse.”
Istenem, semmi sem tökéletes.
A folyóirat – marad. Tárcatémának, mindenkorra.
Pedig milyen jó lett volna így zárni ezt az írást: „És aztán vadul szeretkeztünk Rodicával az egyetemi otthon vendégszobájában. Addig öleltük egymást és zuhanyoztunk is nagyokat, amíg kora hajnalban ki nem rakott a kapus, további tizenöt lejt követelve.”
Deficit
J. Á. hatvankilenc éves lakost 1986. június 18-án holtan találták a Súgófő melleti kis tanyáján. Két irtódi legény ment be hozzá, borért. A lgények a Hammas oldalban kaszáltak, és estefelé keresték fel, már hazatérőban. Máskor is jártak ott, mindig volt az öregnek feketeribizli bora. J. Á. az asztalra borulva aludt, legalábbis ezt hitték a látogatók, de amikor költögetni kezdték, csak eldőlt, akár egy tuskó.
A halál oka: infarktus, állapította meg a vizsgálat. Erős dohányos volt az öregember, és ivott is.
Az asztalon újságokat találtak, ezeket, mint később kitudódott, unokája, a tizenkét esztendős J. F. hozta fel neki hetenként egy alkalommal, miután otthon már kiolvasták őket.
A halott előtt a június 14-i lap volt kinyitva, ennek is utolsó oldala keltette fel a vizsgálat figyelmét, mivel az oldal bal alsó sarkában egy hírt tintaceruzával keretezett be a megboldogult, amelyben ez állt: „Az év első negyedében az USA kereskedelmi mérlegének deficitje 36, 59 milliárd dollárra rúgott – közölték hivatalosan Washingtonban. Az említett időszakban a nyugat-európai országok és Kanada viszonylatában bizonyos mértékben csökkent a hiány (de még mindig 6,6 milliárd, illetve 5 milliárd dolláros volt), a Japánnal való kereskedelmi kapcsolatokban azonban 900 millió dollárral nőtt és elérte a 13, 3 milliárd dollárt – tűnik ki az amerikai kereskedelmi minisztérium legutóbbi statisztikai adataiból.”
J. F., az unoka azt nyilatkozta, hogy ő a június 14-i lapszámot csak a következő vasárnapon szándékozott eljuttatni nagyapjának, a többi újsággal együtt. Ezt a lapszámot tehát máshonnan szerezte meg az elhunyt. Az unoka vallomásából az is kiderült – s ezt a felnőtt hozzátartozók is megerősítették –, hogy J. Á.-t a gyerek tanította meg írni-olvasni, az utóbbi két-három hónap alatt.
Mivel a halál oka minden kétséget kizáróan infarktus, a halotton testi sértésnek nyomát nem találták, az irtódi legényekre egyébként sem gyanakodott senki sem, az „ügyet” hamar lezárták, és annak rendje és módja szerint eltemették J. Á.-t.
A halál beálltakor nem volt benne alkohol. Sosem járt Amerikában, nincsnek (nem voltak) külföldi rokonai.
Aki tehát bármiféle összefüggést sejt J. Á. halála és az amerikai deficitről szóló hír között, mélységesen téved. J. Á. egyáltalán nem ismerhette a deficit szót jelentését. És nehezen képzelhető el, hogy egy hatvankilenc esztendős öregember, aki hatvannyolc éven át meg tudott lenni (élni) a betűvetés tudománya nélkül, egyszerre hirtelen halálta hal, a deficit miatt.
Akkor is agyrém lenne ez, ha – mondjuk – felakasztotta volna magát.
Jön a busz
Amint kibarmolom magam a tömbházból, sajog a bal vénám. A halál jelzése, mondta valaki, akinek már harminc éve ez a kedves baj büszkíti az életét, de még mindig másnak rendeli a koszorúkat az übercsendes parcellákba.
Eléjövök, nincs időm senki másra. Tudom, hogy minden busz jó nekem, két megállóra van a lelkem kalibrálva, várnak a kis gipszoroszlánok, és mire érkeznék, már ott cigarettázza a hetvenhetediket Frici úr, aki megint és mindig Joyce-ot olvas és kommentál.
El vagyunk látva zsenikkel.
A Favorit megállóban ül egy nem is idős hölgy a likacsos, ámbár fémes illúziót keltő padon, amely nyáron forró, télen fagyos. Még mielőtt megszalasztanám magam az éppen méltósággal befutó randa busz középső ajtajához, elkiáltja magát:
„Hatos, hatos, hatos!”
Hát nekem persze ez is puftá ráftá. Felszállok, megyünk.
Elfelejtem megköszönni.
Másnap ismét ott a nem is idős hölgy, ritka búzavirág szemét ismét rám villantja, és azt kiáltja: „Húszas, húszas, húszas!”
Nekem a húszas is jó, mint mondtam. De most megköszönöm. Nem szól semmit, mert már befutott a negyvennégyes, és persze talált valakit, akinek fontos lehet az infó, annak kiabálja, hogy negyvennégyes, negyvennégyes.
„Negyvennégyes!”.
És most sem visz rá a kíváncsiság, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Vagyis a világnak.
Másnap hiába lesem, várom, nincs sehol.
Vagy mégis? De ez duvadt és közönséges, és nem is az első szaladó utashoz beszél, hanem vélhetően az unokájához. Gyere már, sziszegi.
„Huszonhatos!”
A Favoritban mondhatsz, amit akarsz.
Leülök magam is egy afféle likacsos nejlonpadra, az első fickóra ráüvöltöm:
„Tizenhetes, a Kombinát!”
Sok itt a hülye, mondja rezignáltan, és felszáll.
Örülök, hogy nem kell vitatkoznom senkivel.
Ehhez kapcsolódik most a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) „ajándéka”, ahol mától elérhető és letölthető Bölöni Domokos ünnepi kötete:
A rablóhús fogyasztása. Játékos jegyzetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2016.
Bölöni Domokos eddig megjelent könyveinek jegyzéke:
Hullámok boldogsága (Forrás – novellák, karcolatok, 1980)
A szárnyas ember (Karcolatok, novellák, 1986)
Harangoznak Rossz Pistának (Karcolatok, novellák, 1992)
Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995)
Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998)
Bot és fapénz (Karcolatok, novellák, 1999)
A próféták elhallgattak (Karcolatok, novellák, 2002)
A nevető gödör (Karcolatok, novellák, 2004)
Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (Karcolatok, novellák, 2006)
Széles utcán jár a bánat (Karcolatok, novellák, 2007)
Elindult a hagymalé (Karcolatok, novellák, 2009)
Micsobur reinkarnációja (Mákföldi történetek, 2010)
Küküllőmadár (Karcolatok, novellák, 2011)
Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng (Karcolatok, novellák, 2014)
Szélrózsa kankalin (Rövidpróza, 2015)
A rablóhús fogyasztása (Játékos jegyzetek, 2016)
*
– Szerkesztésében jelent meg Az eltérített felvonó – a marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája (2011)
– A Káfé főnixet támogató irodalmi szerkesztőként számos rovatot kezdeményez és gondoz, köztük a Bigonya címűt, amelynek általa felkutatott és gondozott anyagai hamarosan a magyar vidám irodalom antológiájává állhatnak össze.
Albert-Lőrincz Márton: (A Súrlott Grádics-hoz)
A webmester a házmester.
Sárga súrlóporos vízzel
és deszkaszaggató súrló-
kefével dürüszöli a
Súrlott Grádics lépcsőit:
aki belép, ne érezze
a kocsma nehéz szagát, s a
másnapos világéneket.
Domi és a világháló
A kommunikációs rend forradalmi megújulása éreztette hatását Bölöni Domokos írói-újságirói tevékenységében. Ma már ő is éppen úgy internetezik, mint annyi milliárd embertársa a glóbuszon, bár talán némileg hatékonyabban. Honlapokkal működik együtt (a Káfé főnixen való állandó jelenlét mellett blogot nyitott az eirodalom.ro portálon), szerkeszti a Súrlott Grádics irodalmi szerveződés azonos című portálját, könyveket szerkeszt, levelezik.
Az az ember, aki a világháló „szájára kerül”, óhatatlanul ki van téve annak, hogy a technika ördöge olykor megtréfálja. Ez alól Bölöni Domokos se jelent kivételt:
1. A Litera című irodalmi portálon találtuk ezt az adatlap részletet, amely szerint ünnepelt szerzőnk 1970-ben született volna; de akkor honnan jönne össze máig a 70 év? Nyilván, egyszerű szerkesztési bakiról lehet szó, de aki a Literáról tájékozódik Bölöniről, az akár súlyos tévedésben is maradhat! (Mi megmondtuk…)
2. Az eirodalom.ro honlapon lévő Bölöni-blog rovata fölött olyan fejléc található, amelynek arcképe nem felel meg az általunk ismert Bölöni Domokos-féle portrénak. Nem kellett sokat törnünk a fejünket, hiszen a csíkszeredai Molnár Vilmos is jól ismert irodalmi jelenség tájainkon, hogy rájöjjünk: az ő fejével cserélték el a szerkesztők a Bölöni fejét, s erről mindjárt eszünkbe jut Thomas Mann egyik alapműve, az Elcserélt fejek… (Hát ezt is megmondtuk…)
3. 2007-ben Gergely Tamás barátunk alapos kritikát irt Bölöni egyik akkor éppen friss kötetéről (Széles utcán jár a bánat), de sikerült a könyvet átkeresztelnie, a világháló pedig ekként őrzi a Látóban megjelent recenzió fölött az elírt címet: Szürke utcán jár a bánat:
4. S ha már a világhálón kalandoztunk, összegyűjtöttünk néhány közkézen forgó Bölöni Domokos-ábrázolást, hadd ismerjük meg minél jobban az ünnepeltet!
Mondjuk, a 70. születésnapra elég is ennyi példa, ha valaki még találna hasonlókat, csak szóljon bátran, mi születésnapi összeállításon kívül is helyet adunk neki!
Szerkesztette: Cseke Gábor
Pusztai Péter rajza
2016. augusztus 11. 06:50
Isten éltesse sokáig, mindjájunk szellemi-lelki gyarapodására !
2016. augusztus 11. 08:16
Köszönöm szépen! Örülök, hogy a világhálón is vannak bakik.
(Volt idő, amikor annyira hiánycikk volt a jó baki, hogy magunknak kellett, mintegy házilag előállítani. Persze másfajta honor járt érte…)
A szerzőknek, munkatársaknak, barátoknak, ismerősöknek, a művészeknek és a szerkesztőnek szívből jövő köszönetem!
Domi
2016. augusztus 11. 08:21
Isten éltessen, te hetvenkedő!
Szeretettel,
János
2016. augusztus 11. 12:23
Boldog születésnapot kivánok. Hetvenkedj továbbra is azzal az energiával ami a hetvenben születetteknek járna ki. Egészsséget és jó munkabírást továbbra is az eljövendő szép években.