Cseke Péter: Erdélyi szépírók és képírók, akik Budapesten élték át a forradalmat* / I.

Pomogáts Béla erdélyi irodalomtörténetében az egyik alfejezet ezt a címet viseli: Az ötvenhatos magyar forradalom hatása.1 Tömör összefoglalása ez mindazoknak a közleményeknek, feljegyzéseknek és visszaemlékezéseknek, amelyek a forradalom eseménytörténetét Budapesten átélt erdélyi alkotók hagytak az utókorra. Hogy kik is? Magam is személyesen ismertem még Kós Károlyt, Jancsó Elemér professzorom volt az egyetemen, Lászlóffy Aladár pedig már elsőéves egyetemista koromban kitüntetett figyelmével – de az ezredfordulóig egyikükről sem tudtam, hogy ők is „ötvenhatosok”. Miként az ʼ56-ért börtönt viselt Páskándi Géza, Dávid Gyula, Páll Lajos, Balázs Imre festőművész és megannyi társuk. Páskándiról többször írtam, Dávid Gyulát irodalomtörténészi pályám egyengetőjeként tisztelem, Balázs Imre baráti közreműködése nélkül sosem tudtam volna beindítani a nagyzerindi és a homoródszentmártoni művésztelepet… Mindezt azért említem, mert magánbeszélgetéseinkben sosem került szóba ʼ56. Mi több: szűkebb családunkban sem. Holott a ʼ45-ös román–magyar határon átszökött Cseke Mózes nagybátyám – golyók fütyültek mellette! – egyike volt azoknak a tehergépkocsi-vezetőknek, akik az október 23-án ledöntött Sztálin-szobrot a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez hurcolták. Minek következtében később belülről ismerhette meg az Andrássy úti terrorviszonyokat. Az akasztás az ő esetében elmaradt, a kocsikísérőé nem – állítják Budapesten élő unokatestvérem. Akik ma sem tudják pontosan, hogy miként sikerült onnan élve kikerülnie.
Minél többet olvastam (újra meg újra) ʼ56 eseménytörténetét, tudatomban annál inkább „egymásra vetítve” jelentek meg a szépírói és a képírói életművek. Valahányszor az Emelkedő nemzetet író Németh Lászlóról beszélek vagy írok, mindig megjelenik előttem a csíkzsögödi festő, Nagy Imre ʼ56-os Németh László-portréja; amikor Kós október 23-i feljegyzéseit olvasom, Kusztos Endre helyszínrajzait látom magam előtt. És hálás vagyok Sümegi Györgynek, hogy olyan bensőségesen és lelkiismeretes szakszerűséggel foglalkozott Nagy Imre és Kusztos Endre ʼ56-os élményeivel.
A Kós Károly levelezését 2003-ban közreadó Sas Péternek köszönhetően tudjuk, hogy Kós két hónapi várakozás után kapott útlevelet Magyarországra; 1956. szeptember 10-én indult Pestre, és november 11-én érkezett vissza Kolozsvárra.2 A budapesti tanulmányútjáról október 5-én hazatért Dávid Gyula negyven év múltán úgy emlékezett a Korunkban, hogy távolléte idején Jancsó Elemér mellé nevezték ki tanársegédnek. De minthogy Jancsó professzor a forradalom kitörése után Magyarországon rekedt, nemcsak szemináriumokat tartott a 19. század klasszikusairól – a felvilágosodás magyar irodalmát is neki kellett előadnia.3 Széles Klára 2007-ben azt írja Lászlóffy-monográfiájában, hogy a tizenkilenc éves költő „éppen a kritikus 1956-ös októberi napokban érkezik Pestre […], s közvetlen szem- és fültanúja lesz a kirobbanó forradalomnak”.4 Kántor Lajos úgy tudja – el is mondta 2012. október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál –, hogy december közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került.5
Csapody Miklós kutatásai és Sümegi György publikációi jóvoltából Kós 1956-os feljegyzéseit is megismerhettük.6 Lászlóffy Aladárról nemcsak Széles Klára kötetei láttak napvilágot, Kántor Lajos is könyvben örökítette meg egykori évfolyamtársa és barátja portréját.7 Egyik kiadványból sem hiányzik ʼ56 élménye, illetve annak szerepe az életműben. Hetek teltek el, de Jancsó Elemérről semmi érdemleges dokumentumot nem leltem. Azon persze nem csodálkoztam, hogy testvérbátyja, Jancsó Béla levelezésében ʼ56 „szerény” esztendőként mutatkozik. Kutatói ösztönöm azonban azt súgta, hogy újabb források után kutassak. És az Erdélyi Múzeum-Egyesület Lakatos utcai gyűjteményében értékes leletre bukkantam. A Jancsó fivérek sógorának, Rohonyi Vilmosnak (Rohonyi Zoltán irodalomtörténész édesapjának) a hagyatékában megtaláltam Jancsó Béla 1955 és 1959 közötti naplóit.
Az 1956. december 19-i bejegyezésben ezt olvastam: „Reggel 8 óra 1 perckor Elemér megjelenik az üvegajtóban fekete kucsmában, új drapp télikabátban… Hála Istennek, hogy itthon van. Kimondhatatlan lelki nyomás alól szabadultunk fel. Okt. 24-én Pécsről már fel akart menni Pestre, amikor Valy8 megjelent, és arról lebeszélte. 8 napra magukhoz falura kivitte. »Ha késik, visszaindulok Pestre – mondja Elemér. – Holott vonat már nem járt. És visszamegyek a Royal szállóba, ahová a felkelők bevették magukat, és amit harc közben felgyújtottak. 12 megszenesedett, felismerhetetlen holttestet húztak ki a romokból.« Elemér négy kofferjéből egyet megmentett szobaasszonya, a ruhái, a tudományos jegyzetei 90%-ban elpusztultak, de hála Istennek őt nem érte baj. – Nov. 25-én ment fel Pestre újra. A Magyar Tudományos Akadémia kártalanítást fizetett a ruháiért. Ebből csináltatott magának télikabátot és ruhát.”9
A román határátlépéskor tehát nem volt amit elkobozni Jancsó Elemértől. Az Árpád úti belügyesek utóbb mégis kifaggatták: milyen „veszedelmes” kiadványokat hozott Pestről? Kós Károly a Magyar Építészeti Múzeumban hagyta „az eseményekkel szinkronban lejegyzett, kronologikusan rendezett naplóját”,10 a Lászlóffyé viszont ʼ89 után sem szabadult ki Big Brother átkeresztelt intézményéből.11 Az ön- és közösségvédelmi reflex a Securitate pincéiben még inkább működött. Ahogy Dávid Gyula írja: „tudatosan törültem ki agyam tekervényeiből sok olyan konkrétumot, amelyekkel másokat is beránthattam volna. Mert amire az ember nem emlékszik, azt álmában vagy kényszer hatása alatt sem tudja »bevallani«.”12 Lászlóffy Aladár fél kötetnyi verset írt Pesten. Ezek jó részt megmaradtak, de az irodalom világa csak négy évtized múltán szerzett tudomást erről. A költő első kötetének a megjelenésekor, 1962-ben „természetes, hogy nyoma sem lehetett azoknak a verseknek, amelyeket a tizenkilenc éves egyetemista írt 1956-ban Budapesten. Negyven évig még bizalmas barátainak sem beszélt a költő ezekről a kéziratokról. […] Alapos oka volt annak, hogy Lászlóffy Aladár teljesen titokban tartsa nemcsak az akkor született verseket (különösen 1956. november 4-e után), de a többi személyes emlékét is.”13 Kusztos Endre ՚56-os helyszínrajzait felesége, Szabó Piroska zenetanár mentette át az utókor számára, szerencsés hazajövetelük után. Páskándinál a nyolcvanas évek végén is a „túlírtságban” jelentkezik a rejtekezés, gondoljunk csak A sírrablókra.14 A „regényesítés”-nek szerencsére már nem érezte szükségét, amikor „észjárásának emlékiratait”, a Begyűjtött vallomásaim hátrahagyott feljegyzéseit írta.15 Hogy Nagy Imre Vihar című festménye jóval több, mint megszokott természeti jelenség, arra Sütő András figyelt fel először. Mire a mester így szólt: „Tudod, mi ennek az igazi címe? Ha tartani tudod a szádat, megmondom: 1956. Csak meg ne tudják ezek a banditák.” Félteni, takargatni és tagadni kellett az ilyen művek létezését – fűzte hozzá Sümegi György –, nehogy Ceauşescu Romániájának hivatalosai ezt az összefüggést fölfedezhessék. „A rejtőzködésnek és a sokféleség mögé bújásnak igen sajátos kompozíciótípusaként alakult ki s gazdagodott az erdélyi magyar képzőművészetben a maszkos önarckép, vagy a több maszk egy kompozícióban történő együttes megjelenítése. E műveken a maszkok kifejezésbeli sokfélesége, az álarc mögé rejtőzés belső kényszere, a szerepjátszásra utaló allúzió egyszerre jut kifejezésre.”16
A rejtekezés „álarcai”, illetve „maszkjai” jó ideig enigmatikussá tették ugyan az írói/képírói művek ábrázolás-technikáját, de ugyanakkor növelték is azok esztétikai érték-telítettségét.

Jegyzetek

1 Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1945–1968). Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2009. 51–55.

2 Kós Károly levelezése. Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Sas Péter. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2003.

3 Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett. Korunk, 1996. 10. 30–40.

4 Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” Lászlóffy Aladár világa. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Bp., 2007. 26–27. Lásd még tőle: Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral (1956–2004). Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 20005. 18–25.

5 Zay Éva: Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról. Szabadság, 2012. október 25.

6 Sümegi György: „Életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élménye”. Korunk, 2005. 12. 92–98.

7 Kántor Lajos: Golyószórásban, repülőszőnyegen. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.

8 Valy kilétét eddig még nem sikerült tisztáznunk.

9 Jancsó Béla 1956-os feljegyzéseit két – 17 x 11 cm méretű – kockás notesz tartalmazza (jan. 1-től júl. 21-ig, illetve nov. 27-től dec. 31-ig). Szeptemberről, októberről és november elejéről csak emlékeztető szavak maradtak fenn egyetlen kisebb méretű noteszlapon.

10 Sümegi i. m.

11 Lászlóffy Aladár: Legbensőbb titkos lőterek. Korunk, 1996. 10. 19–21.

12 Dávid Gyula i.m.

13 Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” 26–27; 104–107.

14 Páskándi Géza: A sírrablók. Szabad Tér Kiadó, Bp., 1989.

15 Uő.: Begyűjtött vallomásaim. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996.

16 Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre íróportréi 1956-ból. Magyar Szemle, új folyam, XXV. 5–6.

(Folytatjuk)

* Elhangzott a 2016-os Tokaji Írótáborban

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ