Az a férfi, akit úgy csodálunk, mint a megfékezhetetlen fergeteget, vagy az az asszony, akit nem lehet megadásra kényszeríteni, és karjaim között is oly távoli, mint a nyílt tengeren sikló hajó, az a férfi, aki méltó erre a névre, mert nem alkuszik, nem paktál, nem egyezkedik, és sem ügyeskedésből, sem kincssóvárgásból, sem kimerültség miatt nem ad fel magából semmit, akit összezúzhatok a malomkő alatt, de akiből képtelen vagyok akár egy cseppjét is kipréselni a titoknak, akinek a szíve legbelül oly kemény, mint az olajbogyó magja, akiről még csak fel sem tételezem, hogy akár a tömeg, akár a zsarnok meghajlásra tudná kényszeríteni, mert gyémánttá lett a szívében: mindig rejt magában egy másik arcot is. És egyszerre tud lenni meghunyászkodó, fegyelmezett és tisztelettudó, hivő és lemondó, egy mély lelkiségű fajta higgadt, jámbor gyermeke, erényeinek letéteményese…

Sokszor gondoltam azokra a gyermekekre, akik játék közben képzeletükkel élővé változtatják a fehér kavicsokat: “Tessék, mondogatják, menetelő hadsereg, amott meg nyájak”, az arra járó azonban, aki nem lát egyebet, mint köveket, nem is sejti, milyen gazdag a szívük. Vagy azt, aki hajnalban kel, a fagyos reggel hideg vizében végzi el a tisztálkodó öblítést, aztán a nap első óráinak fényében sütkérezik. Vagy egyszerűen azt, aki, ha megszomjazik, kútra megy, és maga húzza a nyikorgó láncot, emeli ki a nehéz vedret a kútkávára, élvezi a víz dalolását és lármás zenéjét. Szomjúsága tehát értelemmel töltötte meg odamenetelét, karját és szemét, olyan ennek a szomjúhozónak a kút felé vezető sétája, mint valami költemény, míg mások intenek a rabszolgának, a rabszolga szájukhoz viszi a vizet, és ezért soha nem ismerik meg a víz dalolását. Kényelmességük nem egyéb, mint részvétlenség: ők nem hittek a szenvedésben, az öröm pedig nem kért őbelőlük.

(Folytatjuk)