Bűn volt úgy szeretni, ahogyan én szerettem… Mi ketten külön világot alkottunk. Ikertestvérem. Éjjel hörögni kezdett. Felkaptam ágyacskájából, rohantam a kórház felé.
É-des-a-nyám!…
Oxigént gyorsan! Szeme mereven bámult a semmibe. Köpenyes orvosok jöttek, injekciós tű kereste a vénát. Ééé-des…
Kaa…tiii…, és elvitték. Két parázsló gödör a szemem. Jó volna most sírni, hogy ne égjen, ne fájjon. De kétségbeesés szobraként itt állni, förtelem.
Üvöltenék. Csend. Kórházi fehérség. Az ablakon túl sírbolti sötétség. Bensőm csupa remegés. Fejem szédület. A halállal viaskodunk. Megalázkodom, de csak előtted, méltányold ezt, halál! Rendelkezz velem, de hozzá ne érj! Lelkemből kiszakadt örömforrás Ő. Együtt nevettünk, sírtunk és játszottunk.
– Istenem, add a boldog éveket, vagy csak életet! Reménykednünk lehet-e? Fulladozom, elmelegszem, szédülök. Mentik az életünk.
Ravatalon fekszik. Én is mellette. Éjszakai ügyelet, és éjszakai képzelet, valóság a testvére.
Mondták, hogy talán… Erre nem esküszöm. Tudatomig nem ér el a szó értelme. Nem bírom tovább. Felrántom az ajtót. Sírbolti sötétség. Az ablakon túl kórházi fehérség. Kerülgetem a kórházat… tízszer, százszor, ezerszer, évek, évtizedek, századok óta.