– Sokat fogunk beszélgetni íróvá válásának rejtélyeiről, majd drámaírói és történetírói munkásságáról, de kezdjük előbb gyermek– és ifjúkorával!

– Édesapám, amikor én megszülettem, a Szatmár vármegyei Ombodon volt tanító. A feleségem, Mónika biztatására – aki többet törődik gyermekkorom emlékeinek feltárásával, mint én; ilyen a jó feleség – megpróbáltuk megtalálni Ombodon a szülőházamat vagy a szülőházam helyét. Nem sikerült. Remetemezőre költöztünk néhány hónapos koromban. Onnan már vannak emlékeim. Egy hatalmas viharra is emlékszem, amely az iskolaudvar minden fenyőfáját derékba törte. Emlékszem első „fillentésemre”: édesanyám karjában ülve az ablakon néztem ki, amikor bőgni kezdett egy borjú, és megkérdeztem, hogy mama kell-e neki, és nem arra emlékszem, mit válaszolt édesanyám, hanem arra, hogy hirtelen világosság árasztotta el az iskolaudvart, s ebben a világosságban megláthattam első bűnömet.
Azt leplezte le a világosság, hogy dehogyis érdekelt engem, mi kell a kisborjúnak, az érdekelt, hogy édesanyámnak kifejezésre juttassam, mennyire szeretem… Nagyon szeretem, tehát le ne tegyen az öléből… A háború már folyt, emlékszem a költözésünkre és édesanyám magyarázatára is: azért költözünk a magasan fekvő Medgyeshegyre, mert oda autók nem tudnak feljönni az idegen katonákkal. Édesapám gondoskodott így rólunk, hisz sejtette, hogy elviszik katonának. Be is vonult, emlékszem szomorú búcsúzkodására. Medgyeshegyre mégis feljöttek az orosz katonák, de csak azért mondom el, mi történt, amikor megjelentek, mert édesanyám magatartása egészen rendkívüli volt! Összeszedték ott is az órákat az orosz katonák, akik nem is oroszok voltak, lóháton jöttek, s ha a házunk előtt leugrottak a lóról, édesanyám már ott is volt a kapuban kenyérrel és sóval; egy orosz regényből olvasott a kozákok szokásairól, és reménykedett abban, hogy hiteles az a könyv. A kozákok el is fogadták a kenyeret, törtek belőle, belemártották a sóba, ették, ittak rá, és nem jöttek be a házba. Megmaradtak az óráink is! A kozákok aztán nem jöttek többet. Jött helyettük egy román katona, ordítozva érkezett, az udvarra terelt minket, a falhoz, s azt kiabálta, jött kivégezni a magyar tanító családját. Dórika nővérem sírt, biztosan megértette, amit a katona mondott, s hogy miért hadonászik a puskájával, az egyéves Albert öcsém is ott volt édesanyám karjában, de édesanyám mintha nem is félt volna, határozott hangon kérdezte a katonától, kitől tudta meg, hogy ő dugdos a tolvajok elől egy vadonatúj német fűrészt; ő előveszi, hogy egy ilyen kedves és jó embernek odaadhassa. A katona szabadkozni kezdett, a puskáját ledobta a földre, elindult édesanyám után a fáskamra felé, édesanyám kiabált, vegye fel a puskát, a gyerekek… A katona vidáman mondta, nem töltötte meg, sejtette, hogy ért a jó szóból az igazgatóné nagyságos asszony. A kapu felé tartott már, vállán a hatalmas fűrész, és kiabálta, hogy ő falubéli, és a magyar tanító családja az ő védelme alatt áll. Kucsmásan, furcsa civil ruhában jött haza a háborúból édesapám, szótlan volt, nagyon komor, s napok múlva eltűnt, édesanyám meg felpakolt minket egy lovas fogatra; éjszaka lehetett, emlékszem a csillagos égre, ahogy vitt Szatmárnémeti felé a szekér. Rokonoknál hagyott minket édesanyám, és eltűnt ő is. Két évtized múlva tudtam meg, hogy édesapám Mátészalkára ment az öccséhez, mert sejtette, hogy visszaállítják a trianoni határt; ő a másik oldalon akart tanítani, talált is tanítói állást Mátészalka mellett, üzent édesanyámnak, hogy viheti a családot, ment is édesanyám, gyalog, a gyerekek nélkül, nem vitte magával csak az ékszereit, hogy az útját álló katonákat megvesztegethesse, s visszahozta édesapámat.

– Volt-e még valamilyen „rejtélye” gyerekkorának, amit el szeretne mondani?…

—Legnagyobb rejtélye a gyerekkoromnak, hogy első barátaim nem gyerekek voltak, hanem idős emberek… Lehetséges, hogy nem fogadtak volna be maguk közé a felnőttek – de nem a középkorúak, hanem a község bölcs öregjei! – kisgyerek koromban, ha nem lett volna fehér a hajam. Igaz, hatéves koromban már szőkülni kezdett. Nagy rejtély egyébként az én fehér hajam, hisz a szemöldököm nem volt fehér. Olyan szőke hajam volt, amelyet már nem lehetett szabad szemmel megkülönböztetni a fehértől? Mindegy. Az volt a fontos, hogy mint fehér hajút a falu idősei megtűrtek maguk között. Bölcs öregemberek voltak, s a hosszú téli estéken volt idejük beszélgetni. Nem meséket mondtak, úgy mondták egymásnak a történeteket, mintha én ott se lettem volna. Legszívesebben háborús történeteket meséltek. Az öregebbek az első, a fiatalabbak a második világháború történeteit mesélték. Volt olyan is közöttük, aki végigharcolta mindkettőt. Ha édesapám is megjelent – többnyire éppen értem jött –, helyet szorítottak neki, és folytatták a beszélgetést, igaz, csak addig, amíg a világ legtermészetesebb módján szünetet nem lehetett tartani, s akkor – koccintás után – mintha átváltoztak volna kisiskolásokká, osztálytársaimmá. Édesapámra függesztették a tekintetüket, hogy na, tanító úr, tanuljunk akkor egy kis számtant, ne tudjanak becsapni minket a vásárban. De most következik a legfontosabb, az, ami sok mindent megvilágosíthat! Volt olyan is az öreg bölcsek között, akinek a megérkezésekor nem lehetett folytatni a beszélgetést! Ezekről én ma szívesen írom, hogy szakrális fejedelmek trónus nélkül. De szívesen írt róluk Nyirő József is, Wass Albert is. „[…] a fák közül szép csendesen kiballag vén Üdő Márton – írja Nyirő –, az erdők apja […] Egyedül Ajnádinak nyújt kezet, de neki is vígan, fensőbbséggel, mintha maga a jó Isten ereszkedett volna le pár szóra hozzá…” Amiről beszélek, azt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, mi is volt a rejtélyes szakrális hierarchia. Hát mi is ez? Az újabb korok történelmének egyik legnagyobb titkára hívom most fel a figyelmet, arra, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól eltekintve: a hivatalos hierarchia és a szakrális hierarchia – utóbbit ma már rejtőzködőnek is nevezhetjük. A tisztségnek, amelyet visel a szakrális hierarchia feje – ha nem azonos a hivatalos hierarchia csúcsán állóval –, hát e tisztségnek a neve: szakrális fejedelem trónus nélkül. Menjünk most vissza egy kicsit az időben! Mit is akarok mondani? Döbbenetes, hogy a Mohács utáni Magyarországon is a nagy drámai helyzetekben igen gyakran oly erős fénnyel ragyogott fel az a rejtélyes szakrális hierarchia, hogy elhomályosította a hivatalos hierarchiát. Ez történt a reformkorban, s a reformkor sok rendkívüli eseménye ezért tűnik a mából visszatekintve csodaszerűnek. Ilyen időszakban a meghatározó személyiség nem a hivatalos hierarchia első embere, hanem a szakrális hierarchia csúcsán álló, vagyis a trónus nélküli szakrális fejedelem. Ilyen volt például Széchenyi István… De vannak idők – s az én gyermekkorom is ilyen időben telt –, amikor a trónus nélküli szakrális fejedelem szerepét nem töltheti be olyan nagy ember, mint Széchenyi István, s akkor lehet, hogy éppen öreg fölműves emberek a trónus nélküli szakrális fejedelmek. Akik az ősrégi hagyományok legjobb őrzői! S éppen onnan lehet biztosan tudni, hogy az én öreg barátaim között is volt trónus nélküli szakrális fejedelem, hogy Avasújvárosban méltóképpen őrizték a nagyon régi hagyományokat. Az én öreg barátaim gyakran felmentek a falu szőlőhegyének présházaiba, sok száz esztendős szertartással itták a maguk művelte szőlő borát, s közben nemcsak szépeket meséltek, de szebbnél szebb népdalokat énekeltek. Nem illett kétszer elénekelni ugyanazt a népdalt. Sokat gondoltam rájuk, amikor a Szent Korona-tagság közjogi fogalmáról írtam! A mellérendelés elvéről. Bármelyikükre rá lehetett volna bízni egy országot. Ők még olyan korban élték le életük javát, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana határozott meg. Magatartásukkal mintha példázták volna, hogy a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette.

– 1952-ben elveszti édesapját, ami hatalmas lelki traumát jelent egy 12 éves gyermeknek…

– Igen, 1952 volt a legtragikusabb év gyermekkoromban. Elvesztettük édesapámat, 39 éves volt. Soha nem betegeskedett. Felmászott egy hatalmas hársfára, teának szedte a levelét. A fa alatti kerítésre esett. Eltört a hátgerince a szíve táján… Elvitte a mentő. Nagymamát akkor sem értesítette senki. Telefon egy, ha volt Apahegyen… Táviratot lehetett volna küldeni. Jött nagymama, nem kérdezte, hol a fia, mi történt vele, csak hajtogatta, hogy elkésett. – Egyből a szatmári kórházba kellett volna mennem – siránkozott. – Hat napig élt még édesapám. Nem engedték, hogy meglátogassam, s én ebbe belenyugodtam. Ezt sose tudtam megbocsátani magamnak! Egyik napról a másikra szegényekké, kiszolgáltatottá válhattunk volna, ha a tantestület és az egész község nem úgy viselkedett volna, mint akik örök hálával tartoznak édesapámnak. Édesanyámról pedig ezután derült ki, hogy anyatigrisnek született.

– Térjünk rá saját munkásságára. Író, drámaíró, történelmi tanulmányok és történelemkönyvek szerzője. Megküzdenek-e ezek egymással az Ön személyében?

– Ifjabb koromban, legalább két és fél évtizedeken át szinte kizárólag szépirodalmat (elsősorban drámát, de novellát és re­gényt is) írtam, és bár van már két évtizede, hogy inkább a történe­lemtu­do­mánnyal foglalkozom, a drámaíráshoz is igyek­szem hű maradni. Igazolom ezt azzal, hogy történelemkönyvek írása köz­ben (1991 és 2015 között) két tucat drámát írtam. E drámák között ott van néhány régi színművem új vál­tozata és az újak: A megkoronázott (I. Lipót és a Szent Ko­rona), Jászai Mari (A meg­koszorúzott), A nagy játékos, Árva Bethlen Ka­ta, A kiválasztott (Báthory István), Déryné, Magellán, Megszámláltatott fák, Tárlat az utcán (Vincent van Gogh), A kitüntetés (Bo­lyai Farkas és Bolyai Já­nos), A királynő aranyból van (Stu­art Mária), „Ma­gyarországnak fényes tüköre” (Hunya­di Má­tyás), A Tér (monodráma Bo­lyai Jánosról), Az áldozat (Árpád-házi Szent Margit), Fény­híd (monodráma három es­tére, három színésszel Széchenyi István életéről), A magyar Trisztán és Izolda (Bocskai István és Mária Krisztierna), A Fény éjszakája (Németh László és hősei)… A felsorolást még folytathatnám.

– Igaz-e, hogy sok drámáját többször is újraírta?

– Igaz. Ha régi drámáim újra megjelennek, akkor bizony én igyekszem tökéletesíteni őket. És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolc­va­nas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi en­nek az oka? Az igazságot, úgy látszik, nem könnyű megkö­zelíteni. Ha úgy ér­zem, hogy egy drámai helyzet igazságához köze­lebb kerül­tem, ak­kor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig ír­tam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi da­ra­bom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugya­nazok a két da­rabban. Pe­dig nem akar­tam, hogy így legyen. Azért volt szük­sé­gem az új „szín­játszó sze­mélyekre”, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A ko­rona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bo­lyai Jánosról is írtam egy új mo­nodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágosítani az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák cí­mű drámámat talán még mindig nem fejeztem be. (Leg­jobbnak természetesen az idén írt változatát tartom.) A Vincent van Goghról szóló drámáim (az egyik monodráma, a másik több személyes) sok változata közül is azokkal vagyok elége­dett, amelyeket nemrégiben fejeztem be.

Az interjú teljes szövegét az eirodalom.ro portálon olvashatja el.

1. Elekes Ferenc:
   2016. augusztus 17. 10:04

   Nagy élvezettel és csodálattal olvastam ezt a hosszú beszélgetést, amelyben egy igazi író igazi arca bontakozik ki. Most értettem meg Kocsis István, egykori munkatársam értelmes lassúságát és sikereinek titkát!.

2. csekegabi:
   2016. augusztus 18. 13:34

   Lám-lám, hogy képes csalni a látszat! Pedig valaha mind egy csapatban játszottunk! Hát nem csodálatos?

3. csekegabi:
   2016. augusztus 18. 13:34

   De tényleg!

4. Klein Ágnes:
   2016. augusztus 18. 14:19

   Az oroszlánkőrmök kölyökkorban láthatatlanok. Egy félévszázad perspektivájából visszatekintve tényleg és bizony Uraim!

   … sokan nem vették észre maguk között a valódi értéket a „csapat”-ban.