Legendárium

Családi történetek, mendemondák, szájhagyományok, igaznak tűnő állítások tömény gyűjteménye a Bereményi Géza eddigi életművének egyik meghatározó, több évtizeddel ezelőtt született darabja, a Legendárium. Ahogy a Kájoni János Megyei Könyvtár szépirodalmi részlegén belelapoztam, mindjárt az egyik belső címoldalon megakadt a szemem egy nagybetűsen bepecsételt, “Nu se imprumuta”(Nem kölcsönözhető) szövegen. Mivel minden további nélkül kiadták a szolgálatos könyvtárosok, ebből arra következtettem, hogy a pecsételt tiltás nem a mára vonatkozott, no meg arra is, hogy amikor e könyv állományba került, még igencsak léteztek olvasményainkat behatároló eszmei tiltások, amikről tudtunk ugyan, de most tárgyi bizonyíték is előbukkant róla.

Ilyen a Bereményi Legendáriuma is: valóság és fikció keveredik egy sajátos, szarkasztikus történelem-átvilágító szemlélettől áthatva, ami a jelenkori magyar irodalom e sokoldalú és nehezen beskatulyázható alakjára oly jellemző – akkor is, ha regényt, novellát vagy filmforgatókönyvet ír; és ne feledkezzünk meg a verseiről sem, amelyekre aztán az utánozhatatlan Cseh Tamás-dalok készülnek.

Bereményi szívesen teremt műveiben szerteágazó családokat. Mintha azt sugallaná, hogy az egész élet családok összefonódása, egymás mellett élése, ellenségeskedése, szétbogárzása, lezüllése és felemelkedése, elfajzása, megtérése, összefogása, kollektív és egyéni emlékezete és az ezek aleatorikus keveredéséből származó káosz, amelyet mégis összetart az éppen regnáló rend. Ne kérjük számon a szerzőn a történelmi hűséget, de nézzünk magunkba: valahol, mélyen a mi történelmi viszonyulásunkat modellezi le, amelyben a nagy, korszakalkotó események és azok kimagasló személyiségei a mi kicsiny, gyarló sorsunkkal minduntalan összeérnek. (Cseke Gábor)

Magvető Zsebkönyvtár, Budapest, 1978

BEREMÉNYI GÉZA
Az anyai ág

Anyám apjának nagyapja, bizonyos Alexy Lajos puskamíves volt Kassa városában és a múlt század első felében. Két erő küzdött benne, végül is győzött a jobbik. Ifjúsága mezsgyéjén járva kicsapongásokkal tékozolta életenergiáit, szűkölködött célirányosságban, pedig mézesheteit élhette volna serkenő becsvágyával és a családi házba akkortájt behozott fiatal feleségével, anyám apjának nagyanyjával, vagyis az én ükanyámmal. De Alexy Lajos mit sem törődött az éri későbbeni megszületésemmel. Még a fent említett mézesheteket is számos alkalommal durván megszakította, éjjelente titkon felkelt az ükanyám mellől a nászi ágyból, és – mintha nem eljövendő események vonzási és taszítási mezején élt volna, hanem valahol a pillanatnyi viselkedés ösztönös tartományában – lopva egy Kassa környéki házacskához sietett, ahol is paraszti, polgár, iparosi származású lányok, asszonyok várakoztak izgalommal reá, hogy együttes mulatozással csapongani eresszék el az időt.

És micsodás időt! Mert jóllehet akadnak korszakok, midőn az élvetegség korántsem a lélekelgyöngü-lés s a szűkös látkör megnyilatkozása, annál inkább a körülmények nyűgében forgolódó géniusz életjele. Gondoljunk csak a zsibói bölény, idősb Wesselényi Miklós dacos politikai pályafutást megelőző botránykrónikájára, fellapozván az ő pörbeli számos irományait, vagy Széchenyi István grófnak, a legnagyobb magyarnak külhonban szóródó pénzen megvett erkölcstagadó tivornyáira, mikbe szinte gyermekfővel vetette magát bele -, ámde az én ükapám valamiféle karakterére nézvést kedvezőtlen léthelyzetre nem háríthatta kicsapongásait, hiszen náluk egy nemzedékhullámmal serdületlenebb, későbben jövő lévén, éppenséggel a reformkorban élhetett ifjúságot, a köztudat roppant jégzajlásának idején, annak is legerősebb sodrában.

Így hát aztán végül is feleségének, az én akkori fiatal ükanyámnak az itt következő közbenjárása szükségeltetett, hogy az eljövendő események teljesedésbe menjenek. Ő egyik éjjel titkon Alexy Lajos nyomába szegődött ugyanis. Átsurrantak Kassán, mely fölött az élővilágot izgató telihold virított a meleg sötétségben. Rövidesen kicsiny erdőbe értek, elöl a mit sem sejtő ükapa, mögötte sokra szánt felesége. Egy meredély fölött egy néhány cölöpből összeácsolt hidacska bontakozott ki a meghibbant éjszakából, azon is általmentek, s így kisvártatva a házig jutottak, hol Alexy Lajosra rossz szellemekként számos nő és néhány élvhajhász férfi várakozott, hogy a szokott orgia kezdetét vehesse. Ükanyám, miután fehérült arccal megbizonyosodott arról, amiről meg kellett bizonyosodnia, haza távozott sietve. Otthon behatolt az ükapai műhelybe, s onnan egy fűrészt kiragadva tert vissza, de ezúttal csupán a meredélyig. Megállott a fahídnál, bizonyos mélyen beléjefűrészelt a cölöpökbe, majd a közeles csalitban lekucorodva várakozásba kezdett. Önmagával is egyenetlenül fülelt a poklos izgalmakról árulkodó távoli hangokra egészen hajnalig, s közben mind a tíz körmét feldúltan a földbe akasztotta, a reformkorszak földjébe, mivel – ismételjük meg – akkor minden, még az a város menti föld is, az az ítéletosztó hajnal is a reformkorban helyezkedett el, amidőn is legjobbjaink megszűntek rózsa-álmok viruló képeivel mulatni magukat, s a nemzettudatból irgalom nélkül kihullottak mindazok, kik az idő leikével nem haladtak. Következtetésképpen ükanyám fűrészelő tette s ennek folyománya, a cölöphíd nemsokára való kettéválása valamiféle történelmi zsinórmértékkel is igazolható.

A végzet betelt. Az első fénysugarak előcsalták a házacskából a kéjesen nyújtózó, lankadt vendégeket. Dudorászva valami semmiséget, távoztak a mámoros álomba merült Alexy Lajostól, egyszersmind közeledtek önnön végelbánásuk, a hidacska s az azon túl levő ükanyai leshely felé. Madárcsicsergés közepette léptek a megfűrészelt cölöpökre, melyek – mintha ösztönbarátilag osztották volna a magát meghúzó fiatalasszony haragját – mindaddig nem törtek el, míg a vidor társaság utolsó tagját is hátukon nem érezték.

A világból, az időből kiesni készülők egyike, egy röpködő hajú, szépséges lány még megállt a reccsenésre kész híd közepén, arcát felemelte a hatalmas magasságból sugárzó fény iránt, és karját ujjongva széttárva, önmaga tengelye körül forogni kezdett, tán így adta jelét azon érzésének, hogy megméretett. A többi is. A többi is kacagott, zajongott-zajongott, s azután ez a víg lármájuk magasodott-magasodott halálordítássá. A hidacska eltörött, ők, mindahányan voltak, a mélység feledésnek nevezendő halálos aljáig csapódtak, s ezzel ükapám életének egy pályaszakasza le is zárult, hogy helyébe a közerő és a közlelkesedés iránti korabeli fogékonyság lépjen.

Tudnunk kell, hogy a reformkorban s még azután is jó ideig, hogy meddig, majd meglátjuk, elöltöltős puskákkal küzdöttek le az élőteret a világ csataterein, mely puskákat tíz-jóegynéhány ütemmel lehetett ismét tüzelésre kész állapotba helyezni. Puskamíves lévén, Alexy Lajos a műhelyébe zárkózott, látszatra csupán azért, hogy ükanyámmal haragját éreztesse, valójában inkább, mert élvvágya dicsszomjba csapott át, s a fegyvergyártás terén próbálta hazája ügyeit előbbre lendíteni. Alig evett, ivott, odaadással rajzolgatta tervábráit, mintegy álomban ragadta meg sorra szerszámait. Mondják, a nagyszerű mesterembert aprócska mozzanat választja el az önpusztító alkoholistától, mivel ugyanazon alaposság, szenvedélyes aprólékosság mindkét típusnak mozgatórugója. A legkisebb hibás árnyalat iránt is érzett türelmetlenség taszítja őket vég nélküli italozásba vagy munkálatokba, mikből csiszolt mesterművek születnek, a szőrszálhasogatás remekei. A belezuhanásnak eme szenvedelmes képessége kísérte munkapadjához Alexy Lajost. Egy újfajta fegyver csinálásához kezdett magányos éjszakáin, miközben kisded műhelyének ablakán túl az idő lótott-futott, napszakok vonultak el, rekeszeikben ükapám eszmélő arcú, liberális-reformer nemzedéke; mindazok, kik a véglemaradástól tartva vágtattak elfoglalni sürgetőleg mutatkozó ön-helyüket egy távoli csoportképben, hogy majdan a mi nem lankadó figyelmünknek szakállas és nyíltságukban talányos tárgyai lehessenek. A tehetségeire igényt tartó akkori idő hintórobogáshoz vagy inkább tömeg-morajhoz hasonló vonulási zajának kíséretében hajolt rajzai fölé ükapám. Évek múltán érkezett a megoldásig el.

A megoldás egy gyújtótűvel ellátott, hat ütemben hátulról tölthető puska volt, korában valóságos gyorstüzelő fegyver. Alexy Lajos, a hazánkban akkoriban sajnos oly gyér ipari polgárságnak e tipikus képviselője ezzel már felüthette fejét az áramló időből, belevágva sarkát a reformkor földjébe. Kipróbálta a fegyvert, az hibátlanul működött. Egy felfeszített padlódeszka alá rejtette aztán, elfújta a gyertyát, bebújt ükanyám mellé, akit meghökkentett a váratlan látogatás, de méhében azért még aznap éjjel megfogant anyám apjának apja, a dédapám. A szülésbe az anya belehalt, ezzel utolsó feladatát teljesítve. Fűrészelése, szülése, valamint halála – e három tette maradt ránk, majd alatta is szétesett a hidacska.
A fogamzást követő napon ükapám előragadta a fegyvert a padlódeszka alól, s Kossuth Lajoshoz indult vele, mivel az idegen elnyomók elleni fegyveres szabadságharc épp akkor vette kezdetét, így a találmány égetőleg szükségeltetett. A találkozó a következőképpen zajlott le.

Alexy Lajos egy erdőben botorkált, szeme bekötve egy nyakra való kendővel,, egyik kezével csodafegyverét markolta erősen, a másikkal pedig az őt vezető katonatisztbe kapaszkodott. Vezetője mindig ugyanazt a jelszót kiáltotta oda az útjukba kerülő láthatatlan őrszemeknek. Acéli zörej hallatszott, s trombita távoli hangja. Egyszer lódobogás is. A légkör igen katonás volt. – Legalább kilétét árulja el az úr – könyörgött a tisztnek bekötött szemű ükapám.

– Mészáros Lázár miniszter – mutatkozott be az, s a biztonság kedvéért szédülésig forgatta ükapámat, nehogy az útirányról sejtelme legyen, aztán folytatták a menést. Végezetül csak a langymelegre változó hűvösség árulta el, hogy odahagyták a lombsátrakat. Mészáros Lázár leoldozta a kendőt, és ükapám napfényes tisztáson találta magát, annak is közepén látott egy asztalt, az asztalnál ülve Kossuth Lajost, aki fényes szemével őt nézte. Egyébiránt sehol senki.
– Tessék, itt a nagy alkalom – mondotta Mészáros Lázár, s Alexy Lajos az asztalhoz járult.

Hat ütemben megtöltötte a puskát, majd a fényes levegőégbe sütötte. Újólag megtöltötte, s a fényes levegőégbe sütötte. Szótlanul, sebesen, nagyon sokszor megismételte a műveletet. Nyugodt volt, mert előző éjjel álmában mindez már megtörtént vele, bár akkor Kossuth Lajos az egész Honvédelmi Bizottmánytól övezve fogadta őt és világtalálmányát, tágas teremben dörrentek el a lövések, s odakint Szegednek népe várakozott lélegzetvisszafojtva. De a mutatvány a tisztáson sem tévesztett hatást, Kossuth és Mészáros Lázár azonnal észbe vették a fegyver jelentőségét. Megölelték Alexy Lajost.

– Sorsdöntő találmány – mondotta Kossuth.

– Ám hogy valóban sorsdöntő lehessen, csatatéri felbukkanásának egy csapásra valónak s tömegesnek kéne lenni – vette át a szót Mészáros Lázár. – Ehhez hadiparunk fejletlen, tömegméretű gyártást nem enged meg. S ha e fegyver szórvány alkalmaztatna, hatása úgyszintén szórványilag mutatkozna. Sőt, az ellen, mely hamarosan mindenképpen zsákmányul ejtene s tüzetesen megvizsgálna néhányat az újmódi puskák közül, hazánkénál sokkalta fejlettebb hadiparával olyan nagy számban fordítaná miellenünk ugyanazt, amit mi csupán szórványilag őellene, hogy a saját balvégzetünket okoznánk ezen honbaráti leleménnyel.

– Ismét ugyanaz – fakadt ki Kossuth.
– Tehát? – kérdezte ükapám.
– Tehát e pillanat titoktartást követel öntől – mondotta Mészáros Lázár. – Gyártson elöltöltős puskákat műhelyében, azokkal szolgálhatja mostan a hazát. És titoktartás minden előtt.

Kossuth még nyomatékkal megígérte a tisztáson: minden erejével előmozdítja a hazai hadiparnak ügyét, aztán Alexy Lajos visszatért szűkebb pátriájába, hogy várjon ott, míg az idő teljessége eljön. Számos elöltöltős puskát hozott létre egészen 1849. június haváig, mikor is Paskievics varsói herceg parancsnoklata alatti orosz csapatok szállták meg Kassát. És mi sem bizonyítja inkább a hátultöltős puska jelentőségét, mint az a tény, hogy az érkezők legelőször ükapámat keresték a városba való bemenetelüket követőleg. Ükapám és dédapámmal éppen viselős ükanyám, nem sejtve a padlódeszka alatt titkon lapuló puska hírének elterjedését s az ennek folyományaként fejük fölött tornyosuló veszedelmet, éppen a műhelyt meszelték, amidőn házudvarukba tajtékos paripán be-rúgtatott egy kiálló pofacsontú dzsidás, leszökkent a nyeregből, felkapta a meszesvödört, s azt gondolván, tej van benne, kiitta annak tartalmát, majd kisvártatva nagy fájdalmak között elhalálozott amiatt. A családi szájhagyomány szerint, ükapámék a mérgezés vádjától rettegve, sebtében elhantolták a holtat a konyhakert végében, lovát kiverték az utcára, és a hajdani züllött bűntanyára, az erdei lakba menekültek. Természetszerűleg a puskát is vitték magukkal, egy esetleges házkutatástól tartva. De nemcsak a dolgoknak ez a véletlen összejátszása mentette meg őket a valódi veszedelemtől.

Történetesen élt ugyanekkor Kassán egy másik Alexy Lajos nevű személy is. Tanárember volt, ükapámnak inkább névrokona, mint rokona. Csúfolódó tanítványait sehogyan sem tudta maga iránti tiszteletre szorítani, pedig gyakorta használta ellenük a pálcát. Rózsaszínű foltok és himlőhelyek virítottak a bőrén. Számos szomszédjával együtt ő is tudott a világrendítésre készülő puskáról, és lokálpatrióta örömmel töltötte el annak megléte. És amikor már a bevonulás napján katonák törtek házára, ő nemcsak a közös nevet, hanem ükapám puskamívességét is magára vállalta, a krakkói várbörtön felé tartó, szorosan őrzött szekéren Petőfi-verseket szavalt a szélnek és magyar nyelvtudással nem rendelkező kísérőinek, kik eleinte bólogattak és nevették, majd lándzsanyéllel beszakították a fejét. Vérezve is azt kiáltozta, hogy nem adja ki a puskát, pedig azt senki sem kérte tőle, hisz Paskievics csupán a feltaláló eltüntetésére adott parancsot. E névrokon évek múltán halt meg a krakkói vizes falak között. Haragját a hosszas fogság sem csillapította, németül, latinul és magyarul követelte, vallassák őt vállalt találmánya felől, hogy ő hallgatással bizonyíthassa hazafiságát. Ám csak élelmet kapott haláláig, így tengődött üvöltözve.

A rémes események a természetszerűnél előbbre hozták ükanyám vajúdásait, mikbe belepusztult. Ükapám a halott feleség családjára hagyta dédapámat, s külhonba futott. Találmányát vitte magával, hogy tűzereje odakintről segítsen.
Ám a világosi fegyverletétellel Alexy Lajos kiűzetett az együgyűség paradicsomából. Többször kellett lőállást változtatnia, ha csodapuskájával mindvégig Bécsre kívánt célozni, mivel a nagyhatalmi tömbök igencsak képlékenyek voltak akkoriban. Ükapám tizenhét esztendeig várt az alkalomra, melyik üggyel kösse össze a magáét. Több rend ruhája elkopott, arculata, testének tartása sokszor változott ez idő alatt. Figyelmének iránya a szabadságharcos emigráció reményeinek körkörös, az idő lidérces múlásával egyre inkább saját középpontja felé zsugorodó forgását követte. Helyzete a többiekénél veszélyesebb volt. Lehetetlenség útvonalát követni, tartózkodási helyein nem hagyott nyomokat. Mészáros Lázártól megtanulta, hogy neki hadiparral rendelkező mozgalom kell, egyetlen döntő sortűz. Garibaldi ezért szóba se jöhetett. A krími háborúban is ükapám célpontja mellé lőttek. Kicsikét kacérkodott a francia udvarral. Adalék ehhez III. Napóleon hadügyminiszterének fennmaradt levele, mely a sápadt császár „nagyrabecsülését és érdeklődő jószándékát” tolmácsolja Alexy úrnak. Amerika fel sem merülhetett, messzi birodalom, a maga jelentéktelen helyi háborújával. Aztán váratlan felbukkant Poroszország.

Alexy Lajos mindent meggondolt, mindent megfontolt. Tájékozott személyek értésére adták, hogy a porosz kancellár, Bismarck külpolitikájának egyik tenorja Ausztria gyöngítése, s mellette Magyarország jelentőségének növelésével egy olyan súlyponteltolás, mely a Habsburgok uralta birodalmat a Balkán felé tereli. Alexy Lajos már régen megszűnt álmodozónak lenni. Poroszország hadiparának fejlettségéhez azonban nem fért kétség, s lelkes honfitársai hozták a hírt ükapámnak Európa ki tudja, melyik zugába, hogy Bismarck, a Magyarországéhoz hasonló szorítottság-ban leiedző ország vezető politikusa a magyar honvédekből összetoborzott Klapka-légió felállítását kezdi meg, és Bécs tehetetlen. Alexy Lajos számára lassan megvilágosodott, hogy az ő érdekei Bismarckéval összeegyeztethetők.

Az 1866-os königgrátzi csatában a poroszok villámgyors győzelmét néhány sortűz döntötte el, melyet újfajta hátultöltős, gyújtótűvel ellátott puskáikból adtak le. A megtizedelt, csoda sújtotta osztrák sereg szanaszét menekült. Bécs elveszítette a porosz-osztrák háborút. Deák Ferenc magyar politikushoz másnap érkezett el a fontos hír, rögvest kocsiba ült, s néhány óra múltán az osztrák fővárosban termett, hogy most már szilárdabb alapokról folytasson nemzetérdekű tárgyalásokat a Habsburg udvarral a két ország kiegyezését illetőleg. Meg is született az Osztrák-Magyar Monarchia, és érdeklődése valóban egyhamar a Balkán felé irányult, ahol Gavrilo Princip szülei éppen ismeretséget kötöttek egymással.

Ennyit őriz ükapámról a családi szájhagyomány. A königgrátzi csatával hidacskánk leszakadt alatta, s ő ki tudja, hová esett. Talán megölték, talán amerikás lett. Valószínűleg azt hitte, helytállt, amidőn tevőleg reszt vett Németország egyesítésében, s a Habsburgok gyengítésében. Unokája, az anyai nagyapám, a családfa házi őrizete alatt tengette utolsó napjait. Tiszti kardját egy ízben ellopván azon kéménynyílásból, hol azt felesége, Romi, az én anyai nagyanyám rejtegette előle, a Tanács körúton, a Mignon eszpresszó előtt hadonászásba kezdett vele, s ezért elvitték a mentők.

Fotó Csáfordi Magdolna

2010. október 22.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights