Május első hetében született, ijesztő, sötét világban, a rémülettől égnek meredtek apró selyempihéi: libamama vackolódott a fészkén, csintalan napsugarak lesték az újszülötteket. Gági felfedezte remegő pipetestvéreit, az egy fészekben nevelkedők szeretetével egymáshoz bújtak.
Eseménytelen napok, aztán éjszaka egerek, mire ebbe beleszoktak, az utálatos görény is megjelent. Nyugtalanul átvergődött éjszaka után hiába szólítgatta a mamát, kikémlelt szárnya alól: szoborrá merevült, nyakán vércsík, már nem is mama, hideg.
Anyóka megdöbbenve, tipegve szidalmazta a gyilkost, majd a pipéket a kockás kötényébe tette. Mi lesz velünk nélküled, mama, sóhajtozta szüntelen, de válasz sehonnan, és soha többé nem érkezett… A fűzfaborító alá kerültek. Puliszkaliszt, vagdalt zöld, tálacskában víz, az anyóka meleg keze, a fürdés élménye, szabadság, a szomszéd ganci fiának szerelme nyári napfényben: élete értelme.
Amikor anyónak harangoztak, Tinti kutya fejét felszegve vonított, őket az ól előtti kertbe terelték, majd a patakra, megtisztulni. Tollászkodtak, gúnyosan nézegették az érkező, sáros libákat, ennek is vége, megtisztultak, kicsalogatták a patakból, szavakkal ámították: és ők engedelmeskedtek, mert így volt megírva, hogy udvarba tereljék, körbefogják, megfogják, és, jaj, utolsó erőt adó reménnyel magasba emelkedett, csak ez lehet a megmaradás útja… Egy-két méter után lepillantott, a látványtól megszédülvén zuhant, durva kezek ragadták meg, szárnyában fájdalom, ezüstös fény villant, nyakát hátraszegték, és jaj.
Anyóka ott állt mellette, itt vagyok, Gági, vártalak, s meleg tenyerébe vette, úgy, mint régen.