Az év eddigi legjobb könyve

A Tar Sándor és Gabriel García Marquez látásmódjával kevert novellafüzér méltó kárpótlás a vendégszövegekkel operáló impotens kortárs magyar posztmodern próza lehetetlen blődlijeiért. Gazdagon áradó mesélőkéje sosem hagyja cserben a szerzőt. Megrázó, és mulatságos könyvet írt az író, akivel szívesen meginnék egy sört vagy fröccsöt (ki tudja mire telik) a Fényesben. Ez egy kocsma a nevenincs faluban, ahol az események döntő része zajlik, illetve megmagyaráztattatik.
A szerző végre bemutatta, hogy mesélőkedve kiapadhatatlan. Nyelvezete gazdag és eleven. csutfasz és bakurász ugyanúgy szerepel benne, mint a hubertus vagy a kevert. A kocsmai anekdoták egyáltalán nem öncélúak. Színes kor és jellemrajz alkotja a könyv gerincét. Az idén elolvasott könyvek közül ez a legjobb, ami tetszett. Annyira jó, hogy az már fáj. Én egymásután hatszor olvastam el a művet és felhíívom olvasóimat, hogy a könyvet ki ne hagyják.

Kerekes Tamás

A kötet nem kerülte el a figyelmet. „Hát nem mondom, van egy hogyismondjamcsakfinoman népies nyelvi pikantériája ennek a könyvnek. Megy a mesélés, ahogy azt Móriczka.. illetve Józsika elképzeli mint regényírás. Mert bizony Bidzó Józsika jegyzetel rendületlenül a kockás füzetébe. Amit lát, amit hall a környezetében. Válogatás nélkül mindent. És ebbe beleértendő a nyelvezet falusi kocsma jellege is. Persze Bidzó Józsika amolyan falubolondjaként dolgozza fel a történeteit, már ha az feldolgozás ugye, hogy válogatatlanul feljegyez mindent és a saját világlátásában interpretálja azt. Mert Józsiról köztudott, hogy nem százas, de azt azért mégsem lehet rá mondani, hogy buzi, hiába is csak buzivizet iszik, mert ugyan fél a pi… izé kacéran pucér nőktől, meg rendes italt sem fogyaszt, de mégiscsak valahol mélyen férfi vagy mi, mert például a kockás füzetét az mindenáron megvédi az idegen szemek, kezek elől és hát a postát is ki tudja vinni , ha a postás mattrészegen rábízza a nyugdíjakat, mert a nyugdíj az nem tűr halasztást ezt mindenki tudja, úgyhogy a Józsika az nagyon szépen kiviszi egy pohár málnaszörpért. Igen málnaszörp. Nem ám pálinka vagy hosszúlépés. Na de azért még nem buzi. Ezt kénytelenek elismerni minden rosszindulatú pletyka ellenére.
Mert pletykából, összeesküvés elméletekből, buta hiedelmeken alapuló stigmákról és félve került, de azért csak csak a kocsma sötét zugaiban felsejlő tabukról tudósít mindenféle irodalmi nyelvet mellőzve, mondhatnám jó magyaros kocsmanyelven a Józsi.

Hát ez ilyen . Viszont egyáltalán nem céltalan trágárkodás, mert ugye hát nem egy Tinódi lantja pendül vagy Kazinczy nyelvszépítő törekvései fedezhetőek fel egy egy falusi kocsmában, de még csak úgy a hétköznapok ünnepmentes folydogálása során sem . Bitzó Józsi meg tényleg nem szarozik. Kíméletlenül jegyzetel. Ennek eredményeképp amolyan bazmegolásokban és genitáliák különféle szabályszerű(van ilyen?) vagy éppen pajzánul de sokszor inkább önanyafelé forduló használatának emlegetésében gazdag presszóreality stílusban szólalnak meg a jelenetek egy bárholbármikori falu életéből.
Oké, trágár, de ahogy…! Nem kiborító, nem idegesítően szókimondónak álcázott bölcsészműfuckolós, hanem ezt egyszerűen nem lehet másképp. Mert nincs másképp.

És hogy így jól körbemagyaráztam a sok bazmeget, térjünk rá a lényegre. Ez egy nagyon vicces könyv. De tényleg. Ki ne ismerne Icukanéniket aki a környék legfaszább pörkőtcukorka jászolját tudja elkészíteni kisjézusostól, szamarastól meg négerkirályostól, helyi espereseket aki bár szereti Istent, de a misebort sem veti meg, kocsmai nagyotmondókat, akik a helyi jólértesültségüket még felturbózzák a saját fröccslazította fantáziájukkal vagy éppen a közösség cigányát aki ugyan cigány, de a miénk, meg hát mindig is itt volt. Mert tuti mindenkinek van ilyen hazai kis szeglete, ahol belelát egy hasonló mintázatú közösségi zártsorokba.
Megvallom Milbacher Róbert neve nekem újként csengett a hazai irodalmi palettán, de egy iró-olvasó találkozón teljességgel meggyőzött ezzel a könyvével , ahol groteszk hangon belecsap a forró magyaros lecsóba és nem kímélve a butaságot, iróniával kavar bele a pletykaalapon gyökerező hagyománnyá növő hülyeségbe és nem fél feszegetni ugyan ilyen szatirikus hangsúllyal a tabunak számító témákat sem, hisz melyik az a közösség, ahol ne lenne népi irodalma a belsőkörös tudatlanságalapú és messzire bűzlő önértékelési zavaroktól terhes rasszizmusnak vagy éppen kirekesztésig fajuló mendemondáknak. (Hangyássy Aranka)

„Mert a Szép Zule kitanulta, hogy mi a különbség az élő és a halott között. Hogy amikor egyáltalán nem dobog a szív, az milyen. Még a doktorok is a Szép Zuléra bízták, hogy még egyszer utoljára hallgasson bele a szívbe. Minden apró neszt meghallott, olyan jó fülhallása volt a Szép Zulénak. Azt beszélték a cigányok, de csak egymás között, hogy Szép Zule ismeri a halált. Egyszer azt mondta, hogy nem kell félni tőle, mert csak csönd van olyankor ott belül az emberben. Csak ennyi a halál. Semmi fölösleges nesz, meg szörcsögés.
És ezzel a hallgatóval bele tudott hallgatni a cigánynak a szívébe, hogy hogyan ver, meg minden. Nem is maradt titokban a Szép Zule előtt semmi. Ezért aztán voltak olyan cigányok is, akik inkább nem is mentek el a Szép Zuléhoz, mert nem akarták, hogy megtudja, mi van a szívükben. Mert például mi van, ha titka van valakinek.” ( részlet a könyvből)
Egy falu valahol Magyarországon, valamikor a közelmúltban vagy a lassított jelenben. Egy hely, ahol minden megtörténik, ami emberrel megtörténhet. Egy kockás füzet, amibe a különc Bizdó Józsika állandóan jegyzetel; azt is, amit lát maga körül, de még inkább azt, amit hall. A történetekben a mendemondák, a pletykák, a tabuk és a hiedelmek működésükben mutatják meg a trauma, az amnézia és a közösségi emlékezet összekapcsolódásait. Elbeszélői nyelve rétegzett: eleven, lendületes és ironikus. A Szűz Mária jegyese ötletesen gondolja újra a novellaciklus műfaji lehetőségeit és kereteit. Ebben a könyvben az otthonos és az otthontalan, az ismerős és az idegen nem ellentétei, hanem inkább következményei egymásnak. Mert mindenkinek jár egy külön bejáratú Macondo.

Magvető Kiadó