Te­hát ’80-ban fog­tam író­gé­pet, majd „hu­mo­rol­má­nyo­kat” kül­döz­get­tem az Új Élet­nek. Sze­ren­csém­re Var­ró Ilo­nát ér­te a pech, hogy el kel­lett őket ol­vas­nia. Majd az If­jú­mun­kás­nál Ger­gely Ta­más, a Bras­sói La­pok­nál Si­pos And­rás, a Fór­um­nál Gaj­zá­gó Már­ton volt az ál­do­za­tom, a Me­gyei Tü­kör­nél mi­kor ki nem vett ész­re ide­jé­ben.

Mu­ta­tó­ba mu­ta­tok egy sze­rény csip­ke­lő­dést a gaz­dag vá­lasz­ték­ból. Ez a leggyen­gébb. (Mi­lyen le­het a töb­bi!) Ugyan nem mu­tat­ja meg so­kré­tű írói mun­kás­sá­gom egyet­len rét­jét sem, de le­ga­lább rö­vid.

A fák­lya

Gaz­dá­ja elein­te csak dor­gál­gat­ta lus­ta­sá­gá­ért, gon­dol­ván, las­sacs­kán majd be­le­szo­kik az is­tál­ló kö­rü­li te­en­dők­be. De ahogy telt-múlt az idő, s Sze­plák Da­nin a mun­ka irán­ti von­za­lom leg­apróbb je­lei sem üt­köz­tek ki, egy­re ke­mé­nyebb­re szab­ta a szót. Az ered­mény így is el­ma­radt. Da­ni a nap ja­va ré­szét to­vább­ra is a szé­na­csűr­ben he­ve­rész­te vég­ig, s ha oly­kor még­is rá­szán­ta ma­gát egy-egy ti­nó le­va­ka­rá­sá­ra, mun­ká­já­ban nem volt kö­szö­net. Ke­nyé­ra­dó­ja kény­te­len volt tö­röl­ni a szám­ba jö­vő mun­ka­erők laj­stro­má­ról. El­ker­get­ni azért még­sem volt szí­ve, saj­nál­ta a kis ág­ról­sza­kadt su­han­cot.

Da­ni nyu­god­tan he­nyélt to­vább, ta­vasz­ra nyár, nyár­ra ősz kö­szön­tött, míg egy szép na­pon elér­ke­zett számá­ra a le­he­tő­sé­gek év­sza­ka. Mint­ha csak er­re várt vol­na, el­sők közt lé­pett be a kol­lek­tív­be, és egy csa­pás­ra ki­de­rült, hogy ez a mun­ka­ke­rü­lő, mam­lasz le­gény­ke rop­pant ak­tív tud len­ni, ha kis­sé össze­sze­di ma­gát. Már az ala­ku­ló ülé­sen cso­dá­la­tos ékes­szó­lás­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got. Ere­de­ti jel­sza­vát, hogy „Le a ku­lák­ok­kal!”, tu­cat­nyi új­sü­te­tű kol­lé­gá­ja lel­ke­sen meg­tap­sol­ta.

Ami­kor ké­sőbb bri­gá­dos­sá vá­lasz­tot­ták, már me­rész köl­tői for­du­lat­tal zár­ta vér­mes  fel­szó­la­lá­sát: „Ha a múlt­ko­ri­ban azt mon­dot­tam, le a ku­lák­ok­kal, most azt mon­dom, fel a ku­lák­ok­kal… az akasz­tó­fá­ra!”

Is­mé­tel­ten nagy ha­tás­sal volt tár­sai­ra, de el­ső­sor­ban ön­ma­gá­ra. Most döb­bent rá iga­zá­ból, hogy mi­lyen ér­té­kek lap­pan­ga­nak nem min­den­na­pi én­jé­ben. Két­ség­te­len, hogy ve­zér­nek szü­le­tett, jö­vő­be vi­lá­gí­tó fák­lyá­nak. S hogy üd­vö­zí­tő mű­kö­dé­sé­hez kel­lő anya­gi alap­pal is ren­del­kez­zék, meg­kér­te volt gaz­dá­ja lá­nyá­nak a ke­zét. Szá­mí­tá­sa be­vált, a csa­lád „ne­he­zebb idők­re” tar­ta­lé­kolt ja­va­it si­ke­rült át­utal­tat­nia ho­zo­mány­nak, ami­ből az­tán si­mán ki­jött egy jó­ko­ra te­lek meg egy prí­ma mo­tor­bi­ci­kli. Egye­lő­re azon­ban csak a mo­tor­bi­ci­klit tud­ta ki­hasz­nál­ni; gyű­lés­te­len na­po­kon az­zal járt is­mer­ked­ni a ter­mő­föld­del.

Mi­re az il­le­té­kes szer­vek uta­sí­tá­sá­ra a tag­ság egy­han­gú­lag el­nök­ké vá­lasz­tot­ta, már be­kó­szál­ta a ha­tár fe­lét. Má­sik fe­lét kény­te­len volt „par­la­gon hagy­ni”, an­nál az egy­sze­rű ok­nál fog­va, hogy elő­lép­te­té­se tisz­te­le­té­re di­vat­ja­múlt két­ke­re­kű­jét négy­ke­re­kű­re cse­rél­te. An­nak pe­dig, ugye­bár, fö­löt­tébb ár­ta­nak a gö­rön­gyös, víz­mo­sá­sos me­zei utak.

Az­tán meg épí­tés­be fo­gott. Egy ilyen ak­ció pe­dig sok időt, ener­gi­át kö­ve­tel, plá­né, ha a fa­lu el­ső em­ber­éről van szó, ki­től jo­go­san elvár­ha­tó, hogy ne­ki le­gyen a leg­na­gyobb há­za, a leg­csi­no­sabb vi­rá­gos­kert­je, a leg­me­le­gebb ga­rá­zsa stb.

A mun­ká­la­tok be­fe­jez­té­vel vég­re sort ke­rít­he­tett a ha­tár hát­ra­lé­vő ré­szé­nek a meg­te­kin­té­sé­re. An­nál is in­kább, mi­vel a té­esz köz­ben ka­pott egy va­do­na­túj dup­la­meg­haj­tá­sú te­rep­já­rót. Az­zal már az útról is le le­he­tett tér­ni, be­széd­kö­zel­be ke­rül­ni a ter­me­lők­kel, köz­vet­len uta­sí­tá­so­kat ad­ni ne­kik. Ez re­mek meg­ol­dás­nak bi­zo­nyult, fő­leg kam­pány ide­jén. Mert lám, a ma­gá­nyo­san ka­pál­ga­tó Zsi­ga bá­csi is mi­lyen las­san mo­zog, pe­dig az idő sür­get! Ter­mé­sze­te­sen fi­gyel­mez­tet­ni kell. Csak­hogy az öreg ez egy­szer meg­em­ber­el­te ma­gát, fe­le­gye­ne­se­dett, s a Sze­plák Da­ni sze­mé­be dö­rög­te: „Né, te, né, nem­rég még ke­gye­lem­ke­nyé­ren tar­tott sen­ki­há­zi volt…” „Nem az a fon­tos, ki vol­tam, ha­nem hogy ki va­gyok!” – vág­ta köz­be le­gú­jabb ked­venc szó­la­mát az el­nök, so­fő­ré­nek pe­dig in­duljt pa­ran­csolt.

Zsi­ga bá’ hó­na­po­kat tö­pren­gett a fo­nák hely­ze­ten, majd a kö­vet­ke­ző szte­re­o­típ el­nö­kvá­lasz­tá­son fur­csa öt­let­tel ruk­kolt elő.

„Ad­va van, ugye­bár, 300 ház­szám. Na­már­most, én amon­dó va­gyok, hogy kezdve az egyes szám­tól, szer­re min­den csa­lád­ból vá­lasszunk egy-egy el­nö­köt, mond­juk, úgy há­rom-négy hó­na­pra. Így két le­gyet is üt­nénk egy csa­pás­ra: né­hány év múl­va a mi fa­lunk len­ne a leg­gaz­da­gabb, no meg a fia­ta­lok is ha­za­jön­né­nek.”

Ak­ko­ri­ban még az ilyen sem­mi­ség meg­je­len­te­té­se is ne­héz­sé­get je­len­tett. A szo­cia­liz­mus nyil­ván tö­ké­le­tes volt, frics­káz­ni leg­fen­nebb az al­só polcra fel­ka­pasz­ko­dott egyé­ne­ket le­het(ge)tett. A kö­zál­la­po­to­kat bu­ze­rá­ló fir­kám már nem üt­het­te meg a vív­mány­be­szá­mo­lók szint­jét, a szer­kesz­tő félt, hogy me­gü­ti a bo­ká­ját, a fő­szer­kesz­tőt pe­dig a gu­ta. A szil­vesz­te­ri mű­sor­ban vi­szont egy ide­ig si­mán köz­kincs­csé te­het­tem, pe­dig az elő­adást töb­ben néz­ték, mint ahá­nyan az új­sá­got ol­vas­ták. Ski­zo­frén cen­zú­ra!

A biz­ton­ság(om) ked­vé­ért az If­jú­mun­kás tur­né­ján a spor­tról szel­le­mes­ked­tem, az­zal nem kö­vet­het­tem el me­gye­ha­tár­sér­tést. Az volt a nagy szo­cia­lis­ta nagy­re­aliz­mus, hogy Ba­jor An­dort ki­til­tot­ták Har­gi­ta me­gyé­ből, mert tap­in­tat­la­nul rá­tap­in­tott a kommmu­nis­ta va­ló­ság­ra. Ez ak­kor ke­rült fé­nyes je­le­nünk nap­fé­nyé­re, ami­kor Bö­lö­ni Do­mi (ak­kor) is­ko­lai­gaz­ga­tó hu­mor­fesz­ti­vált ren­de­zett Ko­ron­don, amely­nek én vol­tam a fő­sze­re­plő­je: a Már­kus Já­nos­sal (ak­kor Dzso­ni, most Bar­baros­sa) elő­adott ka­ba­ré­je­le­ne­tünk mel­lett Ba­jor­tól, Sin­kó Zol­tán­tól, és per­sze Szé­kely Ta­más­tól is fe­lol­vas­tam.

A má­so­dik me­net ép­pen azért té­te­tett át Tor­dá­ra, hogy a nagy sza­tí­ri­kus­nak ne kell­jen ki­jön­nie a me­gyé­jé­ből, mert a ha­tár­ta­lan sza­bad­ság­ban min­den­nek volt ha­tá­ra. Nem mint­ha a ko­loz­svá­ri elv­tár­sak­kal olyan jól ki­jött vol­na, de mert azok úgy vi­gyáz­tak rá, mint mar­xi sze­mük le­ni­ni fé­nyé­re, ne­hogy va­la­mi ga­li­bát vét­sen.

Egy bu­ka­res­ti író­ta­lál­ko­zón va­la­me­lyik kol­lé­gá­ja tré­fá­ból egy sze­let tor­tát tett a szé­ké­re, a szó­ra­ko­zott Ba­jor nyil­ván rá­ült, de meg sem muk­kant, ha­nem meg­szep­pent gyer­mek­ként oda­bo­tor­kált va­la­mi fő-fő­cen­zor­hoz, és szo­mo­rú alá­zat­tal így kér­de­zett:

– Ön annyi min­dent ki tud ven­ni az írá­saim­ból, nem tud­ná ki­ven­ni ezt a fol­tot a na­drá­gom­ból?

Én a kér­de­zős­kö­dést ’81-ben kezdtem: ko­rosz­tá­lyom szí­né­sze­it fag­gat­tam min­den­fé­lé­ről. Za­vart, hogy az in­ter­ju­há­szok min­degy­re ugya­nat­tól a né­hány di­va­tos öreg­től ér­dek­lőd­tek a hob­bi­ja, a ked­venc ét­ele iránt, de akik most in­dul­nak, akik­nek még nem te­lik se hob­bi­ra, se ét­el­re, és ki tud­ja, mennyi idő­be te­lik, amíg si­ker­rel vagy ke­se­rű­ség­gel te­lik meg a lel­kük, azok­nak a ke­zé­be sen­ki nem ad szó­csö­vet. Si­ke­rült be­fog­nom mind a hat ma­gyar tár­su­la­tot, amennyi­re le­he­tett, igye­kez­tünk nem be­fog­ni a szán­kat, így át­fo­gó ké­pet fest­het­tem trón­kö­ve­te­lő nem­ze­dé­kem­ről. A har­min­c­há­rom in­ter­jú az If­jú­mun­kás­ban je­lent meg, en­gem Ger­gely Ta­más val­la­tott ki.

A má­sik sor­oza­to­mat ’83-ban in­dí­tot­tam a Bras­sói La­pok­ban, Füg­göny nél­kül volt a cí­me. Eb­ben meg­pró­bál­tam nap­sze­mü­veg nél­kül kör­be­jár­ni a szín­há­zamat, a be­szél­ge­té­sek­be be­von­va a mű­sza­ki­akat is, akik­kel min­dig szí­ve­sen cim­bo­rál­tam.

’84-ben el­kö­vet­tem egy ke­rek­ded, de gyer­mek­ded lib­ret­tót a Bras­sói Dal­szín­há­zat kép­vi­se­lő fia­ta­lem­ber öt­le­té­re és ké­ré­sé­re. Nem mint­ha nem él­het­tem vol­na mu­zsi­ka­szó nél­kül, de gon­dol­tam, ha majd egy­szer sok pén­zem lesz, s amer­re én já­rok, bá­mul a vi­lág, de az álom úgy el­szál­lott, mint  a fecs­ke oda­fent a le­ve­gő­ben. Azó­ta sem tu­dom, mi lett a fér­celt mű­vem sor­sa, nem nyo­moz­tam, nem bal­héz­tam, mert ga­lamb­szí­vet örö­köl­tem, kü­lön­ben is nagy a fe­je, bú­sul­jon a ló. Gya­ní­tom, hogy lóvá tet­tek, mert jó­val ké­sőbb ját­sztak va­la­mit több mint gya­nús cím­mel. Utó­lag gra­tu­lá­lok.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ