Tizenhét

Ahogy a sóhaj, sóhajom elhagyja a szám, az enyém, megcsillan bennem a remény, ami így materializálódik: „ha lefordítom – kifordítom”. Hogyan is magyarázzam: a stockholmi metróban ugyan én jól érzem magam, de mégis idegen vagyok, legalább is a nyelvet illetően. Például, ha ők, a bennszülöttek kritikus helyzetben azt mondják, hogy „sutton”, akkor az nem azt jelenti, hogy „tizenhét”, hanem hogy „menj a francba”, minimum.
„A francba!”
Na most, ha én azt a magam nyelvén mondom, akkor se Jehova hivei, se a zenerajongók nem támadnak le, mint korábban, tetszem érteni?
„Tizenhét!” – mondom erre, sőt, kiáltom, túlságosan belemelegedtem a magyarázásba, s nekem a lábam kellene visszaszereznem. Mert ez, amivel járok, nem az enyém.

Donál

Hát igen, hol kóricál most a lábam, az enyém? A metró elsuhant, mobilomból az elem kifogyott, meg se állíthatom tehát a vonatot, le sem szállíthatom a lábam, egyáltalán, kinek telefonálnék? A Jóistennek?
„Jóist… Ja. Tizenhét, pardon.”
Mert azt még könnyen elfogadná az agyam, hogy valaki felvette s viseli. Donációként számolnám el Szent Péter előtt. Vigye, ha kell neki. De…
El tudom azt is képzelni, hogy utazik tovább, egy magyar pár láb a stockholmi metrón, összetéve, hogy mást ne zavarjon, s a végállomáson…
A végállomáson pedig – eltakarom a szemem, hogy ne lássam – a szemétbe lökik.

Forrás: Lenolaj.hu

Az eddigi részek itt találhatók