(1957)

Nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című friss (pedig igazából ugyancsak nem ma készült) könyvét forgatom, a Bibliotheca Transsylvanica sorozat 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas Tanár Urat, aki 1976-ban örökre itt hagyta ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – ahogy ezt leírtam, mindjárt bele is borzongtam a gondolatba – nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztályos kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (ma: Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején a „Vámszer-legendát”, amely szerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk – egy feltétellel: két-három tanulónak mindig föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét.
Ő pedig, a legendát megerősítendő, mindegyre lelkiismeretesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába,a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül rohangáltukban. Vámszer Géza pedig, gólyaléptű örök üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatta az osztály többi részét.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és fogalmunk sem volt arról (azt hiszem, akkor nem is érdekelt igazán bennünket az ilyesmi), hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után feladta a velünk való küzdelmet, majd duzzogva, osztálynaplóval a hóna alatt kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember.
Ma is kevesen tudják, hogy az erdélyi szórványkutatás egyik úttöró alapműve az ő nevéhez fűződik.

*

Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen szebeni születésű lévén (sz. 1896, Nagyszeben–mh. 1976, Kolozsvár) előzőleg igen jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal.” – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár 1940) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben: „E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit.” (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték” Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkorában már megszemlélt szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével – amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától (aki a tanulmány fotóit készíti) – tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: „e könyvecske is tulajdonkép első ilyenszerű munka itt Erdélyben.” – állapítja meg tárgyilagosan.

*

Most már tudva tudom, hogy amikor mi hórihorgas rajztanárunkkal kergetőztünk gyermeki gondtalansággal, éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legkiforrottabb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás (a Pallas–Akadémia Könyvkiadó által most megjelentetett munk ais fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább nekilát begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk egyenköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a harsány társadalmi és minden elől rejtezkedni jó, félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a visszahozhatatlan erdélyi kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Azt nem tudom, vajon engem lát-e, vagy az osztállyal – egy egész generációval néz farkasszemet. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a takarító szerszám, nem is mi voltunk az igazi üldözöttek, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott az egész ceremónia. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyellte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak egyszerűen kuss volt.
Kései tisztelgés ez a kiadói esemény egykori tanáraim, s köztük a Vámszer Géza emléke és valós emberi értékei előtt. Amin mit sem változtat az a tény, hogy e hetvenes években véglegesített néprajzi-helytörténeti munka sok helyen kritikára-kiigazításra szorul. A szomorú az, hogy a Tanár Úr immár nem tud vitába szállni egyetlen, későn jött kritikusával sem…

(Részlet a Bálvány-torzók kora című készülő munkából)

1. Skandikamera:
   2016. augusztus 23. 07:55

   „félnivaló időkben”

   Két szóba foglalt múltunk…