A maszol.ro megkérdezte publicistáit, miként vélekednek a tegnap bezárult nyári olimpiai játékokról, amelyeket Braziliában rendeztek meg, A tanulságos összeállítást bárki elolvashatja az említett portálon, mi az érdekesebb passzusokat szemelgettük ki olvasóink számára.

Ágoston Hugó: – Magyarország megszerezte az 500. olimpiai érmet és a 175. aranyat. Ez a lakosságszámra vetítve szinte páratlan eredmény, azt jelenti, hogy minden millió mai magyar lakosra jut (több mint) ötven érem, ennek (több mint) 38 százaléka arany. Ennél jobban e mutató tekintetében csak a finnek állnak a maguk 303 érmével (amiből Rióban csak egy bronzot szereztek!) 5,44 millió lakosra: tehát náluk egymillió lakosra valamivel több mint 55 érem jut, ennek kereken egyharmada, 33 százaléka arany. Tehát esetleg egy egészen kis lakosságú aranyos országot leszámítva Magyarország a nyári olimpiákon megszerzett 175 (egymillió lakosra számított 17,6) aranyérmével világelső. És erre csakugyan minden magyar büszke lehet, ezt a dicsőséget a sajátjának érezheti. Körülbelül olyan csúcs ez, mintha egy kétszázmilliós ország tízezer érmet és ebből háromezerötszáz aranyat szerzett volna. (Természetesen ezzel az összehasonlítás képtelenségét is jelezni akartam.)

Ambrus Attila: – Coubertin báró bizonyosan nem így gondolta, ő még Ódát írt a sporthoz (A szépség vagy te, Sport!… S igazságos vagy, Sport, igen!…Tisztesség vagy te, Sport!… A béke vagy te, Sport!) Coubertin kora és körülményei lehetővé tették, hogy az álmok valósággá váljanak. Ám a huszadik század kikezdte az olimpia eszméit, a huszonegyedik század kizárólag merkantilis gondolkodásmódja jobbára tönkre is tette. Mára az olimpia üzlet, az egyik legnagyobb biznisz lett. A doppingesetek mutatják, hogy mennyi köze van az egészséghez, a test-lélek-szellem összhangjához. Nem csak az erő és az akarat jelölhet az atléta pályája csúcsán új határt. Az igazság sem lelhető fel már a sportban. A nemzetek politikai és gazdasági versengése is inkább kiütközik a játékokon, mint a kölcsönös elfogadás vagy megértés. Többször szorítanak a szurkolók az ellenséges nemzet sikertelenségéért, mint saját nemzettársuk sikeréért.

Gál Mária: – A román szereplés valóban katasztrofális volt, amelyben, azt hiszem, a sporton belüli kaotikus állapotok és a korrupciós helyzet, illetve az azt övező hisztéria és politikai boszorkányüldözés is szerepet játszottak. Valami nagyon kedvezőtlen folyamat indult el Romániában, ha már a román torna is ilyen mélyre süllyedt. De nem hiszem, hogy pusztán pénzhiányról van szó. Hogy miről, azt nem tudom.

Krebsz János: – Fiatalabb és idősebb sportolók a siker vagy a kudarc pillanatában kijelentik, hogy négy év múlva jön el az igazság pillanata, ott akarnak lenni Tokióban, nyolc év múlva Budapesten(?). Életek, sorsok, egzisztenciák kapaszkodnak ebbe a négyévente megrendezett játékba. Nem lehet abbahagyni. Hősökre van szükségünk.

Kuszálik Péter: – Az érmeket és a helyezéseket nem tartottam számon, nem öl a sárga irigység, ha a pirézek viszik el a szittyák elől a pálmát. Ilyenkor Karády Katalin slágerének refrénjét idézem: „az egyiknek sikerül, a másiknak nem…”

Rostás-Péter István: – Tokióban olajozottabban megy minden, de elsikkad a latin-amerikai lezserség és életigenlés bája, amúgy meg az olimpiai mozgalomra is ráférne egy kisebb reformcsomag (bírók kiválasztása, bejutási kvóták részbeni átgondolása, újonnan felvett, de továbbra sem túl népszerű sportágak kiiktatása és az úgynevezett „olcsó és környezetbarát” játékok igénye).

Sebestyén Mihály: – A román sport sikertelenségének sok egyéb oka között ott a szociológiai, társadalomtörténeti: három és félmillió ifjú ember dolgozik külföldön. A tömegsportot benépesítő gyerekek vagy csellengenek, vagy nincs pénzük, vagy a gyámok (nagyszülők) nem küldik sportolni a gyereket, vagy külföldön vannak szüleikkel. Nincs kikből kinevelni negyedszázad alatt az élsportolókat. Nincs foci a grundon, mert a szabad helyeket beépítik garázsnak, elkerítik, magánterületté nyilvánítják, kóbor kutyák zavarják a focizókat. Focizni az öregfiúk szoktak, akik pénzért bérelnek éjszakánként pályát. Nincs elég uszoda, tornaterem. A sportfőiskolát végzett, diplomázott (lehetséges) edzők nem a szakmájukban helyezkednek el, egészen mást csinálnak. Hiányoznak a sportpszichológusok, tehetségkutatók. A nacionalizmus nem elégséges. Nem érdekel senkit igazán a pénzhajhászó világban a sport, nincs rá pénz, elmegy a templomépítésre, márpedig az ortodoxia két sportot kedvel, az ezerméteres hajbókolást és a tízpróbás korrumpálókat.

Székedi Ferenc: – Amit nem szeretnék, amit nem tudok és soha nem is tudtam elfogadni: hogy egy ország társadalmi közérzetét azonosítsák az olimpiai érmek csillogásával, az elért pontszámok nagyságrendjével. Szép számmal akadnak olyan kiegyensúlyozott, fejlődő, lakosainak jó életet és társadalmi békét biztosító országok, amelyek nem nyertek olimpiai címeket, mint ahogyan szegény, népük jelentős részét az élet peremére szorító államok egyfajta kárpótlásként csak úgy büszkélkednek az olimpiai helyezéseikkel. Az olimpiai érmek száma vagy hiányuk nem egy ország általános helyzetének, a kormányok működésének a fokmérője, nem a történelem ködében fogant nemzeti rátermettségnek a velejárója, hanem az emberi társadalmak és a világ életének egyetlen szelete, amely négyévente igyekszik ugyan a maga bűvkörébe vonni mindent, de azután csakhamar kiderül, hogy a felszín alatt másképpen kavarog a mély.

A nyilatkozatok teljes szövegét lásd itt.

1. Fehér Illés:
   2016. augusztus 22. 17:04

   Ambrus Attila és Székedi Ferenc véleményével osztozom.