Kincs ez a könyv, ez a prózakötet. Harmincöt novella kettőszáz oldalon*. Csupa múzsa lakja, szereplő személyeknek álcázott ihlet vállalja fel és teljesíti ki átélhető sorssá-sorsokká hétköznapjaikat. Ugyanakkor szerzői bravúr mindenik elbeszélés, az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk a detektívtörténetek, vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget. Szerkesztési bravúrja a Doktor Haus televíziós sorozat színvonalát idézi tömörségével, az üresjáratok tökéletes mellőzésével, mindkét esetben állandóan résen kell lenni a tévénézőnek és az olvasónak, mert az egymáshoz simuló vagy az egymással ütköztetett részletek asszociációs mezeje mindig befelé mutat, mélységeket villant, nem következik utóbb rájuk magyarázat, fogódzó. Még az úgymond külsőségekben is párhuzam vonható. Ami a filmben állandóan változó, dinamikus és spontánnak ható háttérkörnyezet, annak párhuzama a párbeszédeket magukba olvasztó bekezdések plasztikussága, költői könnyedsége. Haus doktorék pörgő vitáit hallgatom, és a díszletek sokszólamú játékát figyelem. Az Ambrus Lajos műszerkezeteinek titkát pedig próbálom megfejteni.
Fogalmazás-órákon tanultuk, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés szerint kell tagolni a házi feladatot. Ez még érvényes a műelemzőre, viszont a szépíró kivétel lehet, anélkül, hogy észrevennénk öntörvényűségét. Ambrus Lajos kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. (Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés.) Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika, – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel. Találomra választok ki egy novella-indítást:
„A szép, nagy házba, amelyet magának építtetett Katona úr, ismét új doktor érkezett. Nem volt vén az előd se, nyomott az vagy másfél mázsát, de azt az érdemeiért a városba helyezték. Nem azért vitték egyenesen kórházi orvosnak, mert a szolgálati helyén már mindenkit meggyógyított, a fertőző, ahogy ott mondták, a ragályos betegségeket örökre felszámolta, ha ezt kérték volna tőle, abba belegebed, hanem azért, mert a társas gazdaságot, amelyből ha Isten megsegíti a még helyben maradottakat, kollektív lesz, értékes hozzájárulásával határidő előtt megalakult. Akkor is a hatalom iránti húségért a jutalom nem maradhatott benn, kijárt, kivált akkor, ha a hűséges nekik való orvos: hát azt az istentelenül nagy embert kiemelték. Nagy szerencse, hogy a hatalom nem kapott sérvet bele!
De a falu nem maradt doktor nélkül.
-– Mást hoztak! – nézett be a megnyírt bokrok felett a nagy Vészty Katona úr udvarára.”
Bevezetés az első mondat, lezárás és átvezetés az utolsó előtti, a többi pedig a nyitány követelményeinek megfelelően a témák bemutatása. Egyik súlypont az új doktor, ellenpontozza a régi, aki propagandista, hányaveti módon követik egymást az, hogy nem vén, hogy másfél mázsa, az előléptetés, stb. máris jelen van jó néhány buzgár, az örvénylő szózuhatag pedig olyan jól sikerült, hogy sem szerző, sem a korrektúrát végző nem vette észre, hogy elbújt egy fölösleges szótag. (A sajtóhiba kinyomozását az olvasóra bízom.)
Nem csak mesteriek a nyitányszerű bekezdések, de szigorú következetességgel veszik át az előzőkben körvonalazódó világ pillanatfelvételeit, azokat keverve újabbakkal, más-más zamatot, azaz hangulatot, súlyt, könnyedséget, árnyalatot teremtve. Látható, hogy nem egyszálú mese, esemény, leírás, visszaemlékezés építi a kis-novellákat. Keveredik tér, idő, szándék, ok-okozat, táj és ember. Még az átvezető részt is: „De a falu nem maradt doktor nélkül!” – ki nem mondott monológ követi, egy megállapítás, ami részben az új orvos megpillantása, részben Katona úr udvara és a rendben tartott sövény halmaz-szerű együtteséből áll össze, nekem szánt információ orvos-cseréről és kíváncsiskodóról.
Kompozíciós alapkövetelmény az elemi egységek, nyitányok kombinációja, társítása. Ebben a kötetben az egymást követő nyitányok: átfogalmazványok, bővítmények, hatást erősítenek, vagy ellenpontoznak. Nem találni szerzői mellé fogást, a formaérzék több mint irigylésre méltó. Nyitányok lineáris egymásutánja hasonlít a Fibonacci-féle számsorhoz: 1+2=3; 2+3=5; 3+5=8; 5+8=13. Azonban a következő számok: 21, 34, 55, 89, 144, – már az előzőeket, mintegy megszüntetve megőrzőn, úgy tartalmazzák, hogy azok keresztrejtvény-szerűen függőleges-vízszintes összefüggéseket mutatnak:

8+5+8=21=1×5+2×8.
13+8+13=34=2×5+3×8…..
21+13+21=55=3×5+5×8……
34+21+34=89=5×5+8×8……
55+34+55=144=8×5+13×8….

Így lesz a nyitányok társításából nyitányok nyitánya, azaz kompozíciós nagyságrendű, sokfonatú műszerkezet. És mivel mind a harmincöt írás ugyanabból a formaképző leleményből született, hallatlanul egységes a kötet – szereplők, helyzetek, végkifejletek sokszínűsége ellenére. Klasszikusok előjoga. Sokszínűség van a részletek telitalálataiban is, például szokatlan a térérzékelés: „Nem jutott az eszébe, ennie kellene, pedig átbukott a ház felett a nap, helyet cserélt az árnyékkal a fény, amióta benn totyog.” (9) „az árnyék, mint egy ügyetlen madárfióka, dél tájt pont a torony tövébe esett.” (59) „Az egérágról nagy madár röppent fel. Hintázott is az ág egy darabig.” (145) „arcára szinte száz darabból állt össze a mosoly.” (27) „Egy kéve sem lógott le, mint a megdobott pipe szárnya.” (71) Egy név említésével a vizuális élményt könnyedén oldja költői epikává: „András Sándornak nem kellett bizonygatni, hogy az oldalakban éppen pirongó cseresznyefákra, majd tavasszal újra csupa csokros virágot csókol egy énekesmadár.” (141) Ízes tájszólás-szavait nem idézem, makacskodna a szövegszerkesztőm. Ahogy a számos nyomdahiba felsorolásának esetén is.
Ambrus Lajos harmincöt (korondi) múzsája az ihletek születésének titkával szórja őszikéit. Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig-emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonágaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek, Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetéből, amelynek különben Ősz és hatalom a címe. A hatalom a múzsáié, lényegileg nagyon belső valami; – az ősz a szerzőé meg az olvasóivá előléptetett közösségünké, lényegileg inkább külső valami: búcsúzó hangulat és sors-évszak. Egy érett alkotó szakmailag tökéletes könyvét ajánlom ritka ajándékként.
* A Korondon élő szerző prózakötetét a Kriterion Könyvkiadó jelentette meg 2013-ban.