Bérczes Tibor az eutanázia hollandiai legalizálásának tizenöt évének tapasztalatait próbálta összegyűjteni beszélgetéseivel. Ezek egyértelművé teszik, hogy az eutanáziával kapcsolatos kérdésekre mindig is világnézetfüggő marad a válasz, de azt is, hogy jobb, ha eggyel több, mint ha eggyel kevesebb választási lehetőségünk van. A legalizálással korántsem zárult le, csak új szakaszába lépett az eutanáziáról immár jó ötven éve zajló hollandiai diskurzus.
„ Feltétlen szükség van haldoklás és a között, ami a halál után van. Elég, ha a pokolra gondolunk. Hollandiában más országoknál régebben és intenzívebben vannak kísérletek arra, hogyan lehet megszabadulni ettől a félelemtől. Míg a mennyet valahogy még mindig el tudják képzelni maguknak az emberek, a pokolról kialakított képzet szinte nyomtalanul eltűnt. A halál utáni állapot ma már valahogy úgy jelenik meg az emberek fejében, mint amikor a folyadék elpárolog. A haldoklás azonban egy másik történet. Az sokkal reálisabb, megfoghatóbb, mint a halál utáni állapot. Mert az még egy evilági történés. Azt nem mondanám, hogy eltűnt a félelem, de ma már sokkal több módja van annak, hogy ez hogyan történhet meg az emberrel, vagy inkább hogyan teheti meg ezt az ember. Ebbe belejátszik, hogy ma az utolsó stádium a korábbinál többnyire jóval tovább tart. Annak idején valaki megbetegedett, és azután viszonylag rövid időn belül meghalt. Ma ez egy jóval hosszabb folyamat. Őszintén szólva, én ennek olyan nagyon nem örülök, hiszen kellemesebb volna gyorsabban. A mai helyzetet az orvostudomány fejlődése hozta magával. Az így keletkezett idővel viszont kezdeni kell valamit. Lehet, hogy már önmagában is több meghalási módra ad lehetőséget.”

A jól átgondolt interjúkötet megszólaltatja James Kennedy történészt(Beszélgetés az eutanázia legalizálásának holland történelmi és kulturális gyökereiről), Anna Mei The-t az eutanázia legalizálásához vezető útról. Interjút közöl Theo Bohr protestáns erkölcsfilozófussal, az eutanázia lehetséges határairól, újabb beszélgetést közöl Hans Van Dammal, az eutanázia önrendelkezési joggá tételének lehetőségéről( A szenvedés enyhítése a gyógyítással egyenrangú feladat). Legmegrázóbbnak az az interjút találom, amely a gyermekeutanázia lehetőségeiről szólt, (Eduard Verhagen gyermekgyógyásszal kialakított interjú), de megrázó volt a pszichiátriai betegek eutanáziához való jogáról szóló beszélgetés is.

Az, hogy a világon először Hollandiában legalizálták az eutanáziát, Magyarországon is közismert, az viszont kevésbé, hogy az eutanáziát a holland törvény milyen feltételekhez köti, az pedig még kevésbé, hogyhogy az immár több mint tíz éve folytatott holland gyakorlatban hogyan alakult az eutanázia gyakorisága, elfogadottsága, alkalmazásával való kapcsolatban milyen dilemmák vetődtek fel, és azokra milyen megoldási javaslatok születtek. Az interjúk igyekeztek pótolni ezeket a hiányosságokat, másrészt érzékeltetni szeretnék, hogy mennyire nehéz, sőt egy bizonyos határon túl lehetetlen az emberi élet lezárásával, helyesebben az embertelen szenvedés lerövidítésével kapcsolatoskérdések szabályozása.

Az eutanázia jóval több, mint amit ma Magyarországon az emberek általában gondolnak. Egyrészt létezik egy Dirk féle tabletta, amihez a hetvenöt év felettiek hozzájuthatnak, ha véget akarnak vetni életüknek. Másfelől a törvény gondoskodik azokról is, akiket (kiskorúak) korlátozott cselekvéssel rendelkezőknek vélnek. De maga az eutanázia is egy összetett fogalom, hisz egyfelől azt is annak tekintik, amikor maga az orvos szabadítja meg szenvedéseitől az embert, de a holland társadalomban az autonóm emberi létről való diskurzus a befejezést, az emberi élet lezárását sokszor a páciensre bízza, itt mindössze annyi az orvos feladata, hogy a páciens rendelkezésére bocsájtja azokat a szereket, amik megszabadítják szenvedéseiktől a beteget. Külön öröm volt a számomra, hogy pszichátriai kórképpel rendelkezők, akik tehát elviselhetetlen lelki fájdalmakról panaszkodnak, azok is részesülhetnek ebben az áldásos gyakorlatban, ahogy a kóros elbutulásban szenvedők, az Alzheimer kórosak is. Kissé nyomasztott a könyv, mégis azzal tettem le a kötetet, hogy bárcsak Magyarországon is itt tarthatnánk már.

„A jelmondat itt annyi
Csak élni és halni hagyni
Meglátod Te is a végén
Csak élsz meghalsz és annyi.”

AZT TEHESSÉK, AMIT A LEGJOBBNAK GONDOLNAK”
Interjú Eduard Verhagen holland gyermekgyógyász-professzorral

Hollandiában 2003 óta az úgynevezett Groningeni Protokoll határozza meg, milyen feltételekkel  hajthat végre az orvos eutanáziát az egy évnél fiatalabb gyermekek esetében. A protokollt egy, a Groningeni Egyetemi Kórház (UMCG) gyermekosztályán dolgozó team állította össze. A team vezetője a protokoll megszületésének történetéről, az azóta eltelt évek tapasztalatairól és az életkor határának lehetséges kitolásáról beszél. Hollandiában 2002 óta szigorú feltételek mellett megengedett az eutanázia és az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség, de egyre többen vannak, akik maguk akarják eldönteni, mikor fejezik be humánus módon, öncsonkítás nélkül, szeretteik körében az életüket. Az Einder (A látóhatár) nevű egyesület 1995 óta ezért, azaz a humánus öneutanázia lehetőségéért harcol,

Corvina Kiadó

Azt szinte mindenki tudja, hogy Hollandiában legális az eutanázia. Azt viszont már jóval kevesebben, hogy ezzel a lehetőséggel milyen feltételek mellett lehet élni – illetve ez esetben meghalni -, és a legalizálás óta eltelt tizenöt év milyen kérdésekkel és dilemmákkal szembesítette a holland társadalmat. Az itt közölt beszélgetések egyértelművé teszik, hogy az eutanáziával kapcsolatos kérdésekre mindig is világnézetfüggő marad a válasz, de azt is, hogy jobb, ha eggyel több, mint ha eggyel kevesebb választási lehetőségünk van. A legalizálással korántsem zárult le, csak új szakaszába lépett az eutanáziáról immár jó ötven éve zajló hollandiai diskurzus. Talán, hisz ezért készültek, ezek az interjúk is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy ez a vita egyszer majd nálunk is ténylegesen elkezdődjön.

„Az eutanázia megélését és megítélését szerintem nagyban befolyásolja, milyen viszonyban van az ember azzal, aki eltávozik. De én csak illúziónak gondolom, hogy ha nem eutanáziával, hanem természetes módon hal meg, ki lehetett volna beszélni a lerendezetlen ügyeket. Sőt, úgy vélem, hogy azzal, hogy az ember tudja az időpontot, kifejezetten lehetőséget kap rá, hogy elvarrja a szálakat. Én úgy éreztem, hogy épp azzal, hogy sok apró, alapjában véve jelentéktelen dologról tudtunk beszélgetni, lezártuk a történetet. Amikor például elmesélte, hogyan jártak az apjával korcsolyaversenyekre, és az milyen bensőséges kapcsolat volt, nekem az valahogy sokat adott, mert éreztem, milyen sokat jelentett neki. Fura mód épp arról az időszakról beszélgettünk sokat, amikor fiatal volt, és amelyet én természetesen nem ismerhettem. Talán épp az volt a legszebb, hogy ezeknek a kis történeteknek nem volt semmilyen gyakorlati hasznuk.”

Szerkesztette: Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ