Nemes* László-paródia: A háromárbócos magány

(Részlet egy kisregényrészletből)

A kapitány épp nagylábujjával navigált egy lavór forró vízben, mikor egy kötélhágcsón bemásztam hozzá az ablakon. Nem szerette, ha ilyenkor zavarják, de látogatásomat nem halaszthattam későbbi időpontra. A másodnapos tiszt üzenetét hoztam, arra kért engedélyt, hogy felesége szülhessen háromezer kilométerre a legmagasabb árboc csúcsától. Az Öreg Fóka, ahogy egymás közt neveztük, körme feketéjével átsiklott az egyenlítőn, majd rám se pillantva engedélyt adott a jelentésre. Eldadogtam a pármondatos kérelmet, közben a körmére néztem, mely fedeles cipőjéből kandikált ki. Sosem vetette le, csupán fedelét felhajtva mosta lábát. Ezt még ükapjától örökölte, aki légikalózként vonult be a pokolba 1799-ben egy felhőtlen délután. – Szüljön le – mormogta felém gondjaiba feledkezve, és hellyel kínált egy furcsa tákolmányra mutatva, melyet a múlt héten kaptunk egy lakatlan szigeten a törzsfőnök legkisebb lányától két rágógumiért. Leültem a hahuhira, mereven néztem rá, előhúzta őszülő halántéka mögül sirálytollát, és megírta az engedélyt.
– Küldessen fel egy üveg rumot – szólt, és aszott orcára kiúszott a derű. A Háromárbocos Magányon jól szervezett palackposta működött két idomított delfin árellenőrzése alatt. Így csak egy falból kiálló gombot kellett megnyomnom, melyet matróznyelven egyszerűen hübrükkentyűnek hívtunk, majd egy akkora nyíláson, melyen csak egy hitelesített rumosüveg fér be, különböző hangokat hallattam. Öt szélességi fokot sem tehettünk meg, mikor felúszott a pia és a tisztikar. Késő éjszakába nyúlt a pipafüst, mi még álltunk a kapitány lábán, aki másodtisztünkön, és ünnepelve, kórusban gyakoroltatta velünk a gyereksírást.
Közben reggel lett. Még nem tudtuk, honnan fúj a szél. A matrózok már befejezték a kiszabott hajnali dülöngélést, és gatyamadzagukon leereszkedtek az ebédlőbe. Tengeri teknőcök hátára terítettek, ezek nem alkalmazkodtak a hajó mozgásához. Savanyított tik-tuk hal volt reggelire, a legénység kedvenc eledele. Otthon hagyott asszonyaikra emlékeztette őket, ezért is kapta a villás nosztalgia nevet hajószakácsunktól. A rádióssal ültem az asztalnál, aki nagyon szótlan ember lévén, késével a tányér szélét kopogtatva értekezett velem. Javaslatomra a másodtiszt utasította a rádióst, hogy mindig mással étkezzen, így mindenki elsajátíthatja a morze-ábécét.
A kapitány fejezte be elsőnek a kajálást, tudtam, sorokozót fuvat, sietnünk kellett. Cápauszonyokba szerelt mikrofonokat szállítottunk a Ráz már a rozmár skandináv táncdal-fesztiválra, jövetben pedig jéghegyet kellett hoznunk egy vásárhelyi sörözőnek. Sok a munka. Kicseréljük a görgenyét egy vadonatúj görgenyével, de előbb felhúzzuk a bubukktarandára. A köteleket mindenki köteles húzni, magosabbak a hosszabakat, alacsonyak húzzák a kurtát – súgja kezéből tölcsért formálva fedélzetmesterünk.
A kötelek recsegtek, mert a görgenye beleakadt a girhundoba, csak úgy sikerült kiszabadítani, hogy levetettük a zubbonyunkat. Végre a bukktarandára került, ahol a gyöngesszővel helyre is tettük.
Ekkorára megszült a másodtiszt felesége. Mi örültünk.
A hajó feneket fordított a délköröknek, és megcsóválta farkvitoriáját.

* Nemess László, családi nevén Nemes, álnevein Hajós, Vásárhelyi, Somos László (Marosvásárhely, 1944. április 24. – Marosvásárhely, 2000. július 27.) erdélyi magyar tengerésztiszt, író.
Forrás: Ifjúmunkás-im 78/3. szám

Szerkeszti: Bölöni Domokos