Meditációs próza ez a javából, a Mindenttudó Narrátor mélybemerülése a természetben és az emberi lélek bugyraiban. cselekménytelen, de nem unalmas műegész ez. Keveset hivatkozik más szerzőkre, egy ízben egy Sebald nevű szerzőt említ. Prózája Heideggert, másszor Hamvas Bélát idézi. Spinoza is szóba kerülhet. No meg Thoreau. Nem nevezném prózaversnek, mert hiányzik belőle a prozódia, a ritmus. Majdnem elmerülünk már, amikor a szerző behív hivatalából egy-két külsőst:” A menofén kultúra 1646-os krízise nem magyarázható mással, mint a 14. században általunk az Égei-tengeren elsüllyesztett hajók rakományával. A hajók nagy mennyiségű aranyat szállítottak gyémántüveg ládákban. Az aranynak el kellett tűnnie, mert az arany ellentétes mindazzal, amit édesanyám követendőnek tartott. A Föld egyébként kibillenthető termográfiás malmok segítségével. A naplemente, a Hold, a gravitáció, ezek a jelenségek a malmok alkatrészei. Orvosi szempontból egy dinasztia hanyatlása merőben más, mint egy olyan ember számára, mint én. A vitorlázás az én szememben a Föld megkoronázása. A tenger egy terítő. A bolygó szinkronfelépítése azt jelenti, hogy végül is minden forma a keresztfára vezethető vissza. A várakozás töltött súly, a töltelék minősége döntő fontosságú. Sosem voltam lutheránus, elképzelhetetlen lenne az én helyzetemben. Az önök világának a hanyatlása nem tartozik rám. A rendszer is rendszertelen, egyedül a felső határ, az eszme szemlélete hozza el a kioltódást. A messzeségben kioltódni. Egy messzeségben kioltódni vágyó fiatalember életének utolsó nyarát látom, pontosan június másodikán. Egy gyáva fiatalember utolsó nyara, aki saját eljövetelére vár. A kezébenlévő vándorbot valójában töltőtoll. Az írásképtelenségre utal. A férfi a saját tudatlanságmítoszának áldozata. Olyan ez, mint elaludni a Sixtus- kápolnában Isten ujjának festése közben. Egy monogám típusú fiatalember mint tragédia.A dédimamám géntechnológiai fejlesztéseiről még nem beszéltem, de erre is sorra kerül majd. A képen szereplő bolygó felszíni hőmérséklete átlagosan 156 fok, ennek ellenére hatalmas óceánok vannak ott. Olyan óceánok, amelyeket édesanyámmal fejlesztettünk. A fényév meghosszabítható, de ugyanakkor le is rövidíthető, nézőpont kérdése az egész. A belső térben új lehetőségek állnak rendelkezésre. Ez a bolygó valójában belső tér, hangsúlyozom, belső. Civilizált vízi élőlények élnek rajta, négyezerszer akkorák, mint egy átlagos dinoszaurusz. Tekintélyes méretűek valójában. Nagy kiterjedésű őserdők és kiváló forrásvíz a szilárd felszínen. Sosem juthat el oda az, aki nem érti meg a vízi élőlények kommunikációját. Ugyanis a hangjukat itt a Földön is hallani. Feltételezem, hogy ön még sohasem hallotta őket. Nem is fogja soha, nyugodjon bele.”
„A korhadt deszkából kiálló rozsdás szög belefúródik a tenyerembe. A lódarazsak bejönnek meghalni a házba, tele van velük a padló. Felveszek egyet és elejtem. A kiszáradt test pörögve hullik le, mint egy falevél. A Naprendszer bolygóinak színes papírmakettjei hetek óta hevernek az asztalon. A Szaturnusz gyűrűjén mozdulatlan, smaragdzöld pók. Hiába mondogatom magamnak reggel óta, hogy engedd el a szívedből a rettegést. Figyelem a szög lyukasztotta sebet a tenyeremen, hátha észreveszek valamit, ami vérmérgezésre utal. Távoli láncfűrész hangja, később hallom, ahogy egy fa recsegve kidől. Megvárom a sötétedést, ha már magammal hoztam a fejlámpát. Mennyire semmi vagy, mennyire lényegtelen. A nagyobbik fiamra gondolok, ahogy egy dunántúli tó partján ül a vízbe ereszkedő falépcsőn. Mellette egy szőke kislány, nézik a vizet, nem szólnak. Mögöttük állok, lefényképezem őket, és tudom, hogy ha mégis lesz életfilm az agónia alatt, ez a kép egy pillanattal hosszabb lesz a többinél. Mi vagyunk az a hattyúcsalád, mondja később egy odaúszó hattyúpárra és két fiókájára mutatva. Éjszaka a présház fölötti szőlőben járkálva arra gondolok, hogy talán tényleg nem kellett volna megszületnem. Ezen hangosan felnevetek, a társaság tagjai közül néhányan rám néznek, de épp akkor nevettem, amikor valaki közülük amúgy is egy vicces történetet mesélt. Tudom, hogy két nappal később ebből is csak az üresség marad. A hegy árnyéka nemsokára a házig ér. A sebből már nem folyik a vér, finoman lüktet a mélyén a hús. A lombok közti fény színéről eszembe jut egy arc, és nem tudok rájönni, hogy miért épp ez a fény kellett ahhoz, hogy rá gondoljak. Hűvösebb, tölgyillatú szél indul meg a völgy felől. Becsukom az ablakot. A homályos üvegen egy csiga odaszáradt útjának rajza. Egy gyerek kézírására hasonlít. Egy O és egy L betű. Nem látni a nyomát, hogy később lemászott volna az ablakról, a betűkből sehonnan nem vezet ki nyálkaösvény. Már csak a kémény csúcsát éri a nap. Kiválasztom a szomszéd hegygerinc legtávolabbi fáját, és addig nézem, míg el nem nyeli a sötétség.”

*
„A hegyi füzet egy elhagyott hegyi házban talált füzetbe jegyzetelt látlelet az élet lényegi kérdéseiről. Elsősorban a lét kihívására adott válasz lehetetlenségéről, a lecsupaszodásról, az önvizsgálatról, és mindarról, amit valójában még megkérdezni sem könnyű. A naplószerű forma, amiben a könyv íródott, tökéletes társ arra az utazásra, amiben részünk van, és ami, ha jól olvasunk, egyáltalán nem rajtunk kívül történik. Rövid, de döbbenetesen sűrű és sallangmentes szövegek ezek, leginkább apró, de a végtelenbe és a végtelenre mutató benyomásokra, impressziókra reagálva nézünk bele a semmi arcába, és ott természetesen nem látunk mást, nem is láthatunk, mint saját magunkat. Azt a semmit látjuk, ami a lényeg, és ez a külső és belső univerzum azonosságára ébreszt, aztán a fájó és kínzó kérdést minderről, amit legtöbbször persze fel sem teszünk. Vagy azért, mert nem tudjuk, vagy, mert nincs bátorságunk.
Külső mozzanatokat is látunk, a talált és belakott házat, a környékét, a Börzsöny hegyeit és lankáit, az erdőt, halott bogarakat, a gyermekkort, a szociális munkából következően a hajléktalanság megrázó létállapotát és pillanatait, az esőt, az éjjeleket, és a belőlük fakadó meditatív felismeréseket. Ennél többet nem is kívánhatnánk, mástól rendszerint nem is kapunk ennyit. Mi több, eddig tán nem is volt ilyen mély merülésre lehetőségünk az irodalomban. Pedig ha ott nem, hát hol. Esetleg egy-egy személyes meditációban. Természetesen sok példa akad az irodalomban az élveboncolásra, a kíméletlen őszinteségre, de itt másról van szó. Itt a valódi határtalan van megszólítva. Isten. Ő van megszólítva, még ha ritkán is nevezik a hagyományos módokon. Egy újfajta, ráérző, a folytonos tapasztalatokban építkező és gazdagodó kereszténységgel találkozunk, amit persze dogmákon csontosodva nem lehet könnyű annak elfogadni. Itt nem a megtanult és ismert emberi tudás van sorolva vagy tehetséggel csűrve-csavarva, most a benntarthatatlanul feltörő őszinte imát halljuk, a saját utat kínkeservvel járt lélek pontos szavait a megnevezhetetlenhez.
Ezekkel a szövegekkel teljes lényként szükséges foglalkozni. Belőlem kihozott örömteli azonosságélményt éppúgy, mint irigységet, és egy adott ponton komolyan elszégyelltem magam. Abban a szövegben rólam volt szó, és ilyen tűpontosan még nem tudtam magamnak megvallani ezt. Lehet, hogy töménysége okán érdemesebb volna apróbb dózisokban adagolni, de nekem nem sikerült, minden másnál izgalmasabb volt megszakítás nélkül vele lenni.
Győrffy Ákos költő. Négy verseskötet után ez már a második prózakötete, ám amit most ír, még inkább költészet, mint korábban. Egyrészt azért, mert tiszta fény világítja be minden sorát, és azért is, mert úgy ismerhető meg belőle az ember lényege, hogy sosem mutogat számonkérőn kifelé, és nem használ mástól átvett tapasztalatokat és tanítást. Megküzdött a saját szavakért.” (Rácz Mihály)

Magvető Kiadó
magveto.kiado@lira.hu

A nincs a legerősebb jelenlét.

Győrffy Ákos most naplót írt, dátumok nélkülit. Szereti járni az erdőt, a hegyeket, főként kedvenc hegységét, a Börzsönyt, amelynek a peremén lakik. Egy alkalommal egy feltört hétvégi házikóban üres füzetet talált és abban rögzítette gondolatait, emlékeit, álmait, félelmeit. Fáradhatatlanul vizsgálja önmagát, és többek közt azt állítja, hogy ami tiszta bennünk, az sem mi vagyunk. Ennek ellenére szembe kell néznünk magunkkal, a megtisztulás reménye nélkül is. Mindannyiunknak kellene egy ilyen füzet, csak nem biztos, hogy találunk az erdőnkben, és még kevésbé, hogy ilyen mélységekig alá tudunk szállni. De nem baj, itt az övé, megteszi benne helyettünk is.
Csak olvasnunk kell. (Oravecz Imre)

Összeállitotta: Kerekes Tamás