Kassay János: A megfigyelő – Azonban ez elég veszélyes, mert innen bármely percben lelőhetik… Román front, 1916

Az első világháborúba mozgósított magyarhermányi henteslegényt, becsületes nevén Kassay Jánost, akinek a nagy háború éveiből és eseményeiről készített – utódai jóvoltából ránk maradt – képeiből többször is látni lehetett jópár tucatot kiállítótermek falain, a kíváncsiságán és személyiségét jellemző alkotó ambícióján kívül tudtunkkal senki és semmi nem ösztönözte különösképpen arra, hogy krónikása legyen háborús közösségének, harcostársainak.
De milyen jó, hogy mégis megtette!
Nem azért, mintha ne akadt volna abban a korban elég, hozzá hasonló érdeklődésű, kezdeményező szellemű ember. Ahogy távolodunk – és hogy távolodunk! – az eseménytől időben, úgy bukkannak fel, mind sűrűbb gyakorisággal az ismeretlenségből azok a dokumentumok, melyek révén hozzávetőlegesen valós képet nyerhetünk a száz évvel ezelőtt történtekről – elődeinkről, harcmodorukról, a harcok helyszíneiről, viseletükről, fegyverzetükről; mindarról, amiről a történelem megpróbál objektíven és argumentáltan beszámolni.
Az igazsághoz tartozik, hogy amikor a nagy háború kitörésének ideje beköszöntött, a fotográfia gyakorlatilag már túl volt fél évszázados múltján. Ma ezt úgy mondanánk: sikeresen befutott.
Roger Fenton angol fényképező 1855-ben még három ló vontatta kocsival, 36 ládányi felszereléssel érkezett a krími háború megörökítésére. Hasonlóképpen szekérderéknyi volt Szathmári Pap Károly hadifényképező felszerelése, amivel a függetlenségi háborúban résztvevő csapatokat fotografálta.
Az első világháborúban a fotográfusi szekerek helyét átvette a könnyedén kézbe simuló „kodak” masina.
A huszadik század tízes éveiről kiderült továbbá, méghozzá nem is olyan régen, hogy a fényképezésben egészen előrehaladott állapotok jellemezték.
Régóta nem titok például, hogy a színes fényképezés csöppet sem huszadik századi találmány, ugyanis már a 19. század végén is készítettek minőségi színes fotókat, – igaz, hogy némileg kezdetleges körülmények között. A képre szánt látványnak ugyanis nem volt szabad bemozdulnia, különben a felvétel élessége odalett. Ezért elsősorban beállított jelenetek kerültek fényérzékeny üveglemezre, amelyek merevvé, ám ugyanakkor pontossá tették a képet. Fotótörténészek úgy tudták, hogy az első világháború idején egy francia fotográfus, Jules Gervais-Courtellemont dokumentálta színesben a marne-i és verduni csatákat, képei albumokban láttak napvilágot. A huszadik század végén viszont kiderült, hogy francia társukkal egy időben, német fényképészek is hasonló feladatnak tettek eleget, amikor napfényre kerültek Hans Hildenbrand színes háborús felvételei. Ő volt az egyetlen a háború megörökítésével megbízott 19 hivatalos német fotográfus közül, aki színes fotókat hagyott az utókorra a nagy háborúból.
Mindennek tudatában, nem tekinthető tehát szenzációnak az a tény, hogy Kassay János révén az erdélyi – Kárpát-medencei – fotográfiai örökség korábban nem ismert relikviákkal gazdagodott. A háború ugyanis a huszadik századnak éppen arra az időszeletére esett, amikor a rohamosan fejlődő és tökéletesedő fotó-technika révén, a fotografálás fokozatosan tömegmozgalommá terebélyesedett, s világszerte szenzációs események, turistalátványosságok, magánéleti vonatkozások kerültek üveglemezre, majd később celluloidra. Működni kezdtek az előhívó műhelyek, s velük együtt beindult a fotó máig tartó, új és új hullámokat verő divatja. A Wikipédia fotótörténeti szócikke szerint az „Eastman Kodak Company több, mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely iparnak a XIX-XX. század fordulóján, illetve a XX. század első évtizedeiben gyakorlatilag egyeduralkodója volt. A Kodak által bevezetett újítások és üzleti modell a fotográfiát a tehetősebbek szórakozásából, illetve különleges státuszából köznapivá és szinte bárki számára elérhetővé tette.”
Kassay mester valószínűleg a saját megtakarított pénzén tett szert fiatalon fotografáló masinára, amely hűségesen bejárta vele a harctereket és a galíciai fogolytábort – ahonnan aztán, súlyos betegségét leküzdve, kimenekítette hűséges rabtársát is, akinek későbbi unszolására annak szülőfalujában, Gyergyóalfaluban telepedett meg „minden vagyonával – két láda könyvvel és mészáros szerszámaival. Ott aztán házasságot kötött és végleg letelepedett. Módos és megbecsült ember lett a faluban – rövid idő múlva saját hentesüzlete volt és cséplőgépe. 1960 júniusában halt meg” – foglalta össze röviden fotográfusunk életpályáját ama verseskötet szerkesztője, mely Frontversek címmel jelent meg 1999-ben a Pallas-Akadémia kiadónál, s amely Kassay Jánosnak a háborúban és a fogságban írt füzetének anyagát tartalmazta. (A versek mellett a háborús fotográfiákból is kapunk benne némi ízelítőt, bár az akkori közlés inkább még csak illusztrációs, hangulati mellékszerepet töltött be.)

A frontképek kiállításának ötlete már az ezredforduló után született meg a szerző unokájának fejében, amikor is Kassay L. Péter 2012 májusában a baróti Erdővidék Múzeumnak ajánlotta fel nagyapja képeinek közönség elé tárását. A kiállításnak sikere volt, s még ugyanabban az évben augusztusban Hajdúböszörményben is megrendezésre került, a IX. Hajdúhét rendezvényeinek keretében. 2013 májusában Kovásznán a művelődési ház előcsarnokában volt látható ötvennyolc Kassay-féle fotográfia az első világháború romániai, oroszországi hadszíntereiről, Ojtoz-völgyi eseményeiről.
2014. július 28-án a csíkszeredai Székelyföld Galériában állítottak ki Kassay képeiből, az év szeptemberében pedig a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum adott otthont a frontképeknek. 2015 februárjában alulírottnak volt alkalma bemutatni e kiállítást a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár Gábor Áron termében, ahol az első világháborúra való emlékezés kapcsán könyvbemutatót is tartottunk Koszta István hadtörténész A sors kereke a végzetre forog? című munkájáról.
Kassay János képei eszerint néhány esztendő leforgása alatt bejárták a székelyföld fontosabb régióit, s most Marosvásárhelyre is elkerültek, egy rangos hadtudományi tanácskozásnak méltó hangulati keretet teremteni.
Az, hogy ma ilyen gyűjteménynek örvendhetünk, a véletlenek szerencsés láncolatán túl mindenek előtt annak köszönhető, hogy a száz évvel ezelőtti, monarchiabeli szellemi életben létezett egy tudatos törekvés is arra nézve, hogy akár a fotográfiai amatőrizmust is beemeljék az alkotó térbe.

Nem véletlen s távolról sem egyedüli példa az Érdekes Újságé (amely 1913-1925 között jelent meg): a hetilap, más lapokhoz hasonlóan(Vasárnapi Újság, Pesti Napló stb.), rendszeresen közölt fotóriportokat, front-tudósításokat, s 1915-ben már másodszor szervezte meg nagy visszhangot keltett, 3000 koronás amatőr fotópályázatát „legszenzációsabb és legfrissebb harctéri felvételekre”. A második pályázat az első sikerére épített, amikor is több mint 1500 pályamunka érkezett be. A pályázatok anyagából aztán a lapkiadó, díszes kötésben, albumonként egy-egy tucat sikerült fotóval, nagy sikert aratott háborús albumokat állított össze, amelyek a tekintélyes díjakra szánt összegeket hamarosan visszatérítették.
Érdekességképpen: az első díjazott markát 1000 korona ütötte, a második díjazott 300, a harmadik pedig 100 koronát kapott, ami elég szép summa volt azokban az időkben, amikor  1915-ben a marosvásárhelyi piaci árak a következőképpen alakultak: a marhabélszín kilója 6 K, csirkehús 3 K, cukor 1 K 60 f, száraz paszuly 50 f, vörös hagyma 60 f, 1 liter tejföl 1 K 60 f, 1 métermázsa vágott fa 5 K, egy szekér székely fa feketepiaci áron 32-44 K-ig terjedt.

Az amatőr, önkéntes fotográfusok mozgósítása a harci jelenetek megörökítésére a maga idejében nyilvánvalóan üzleti érdekeket szolgált – hasznot húzni akár a világégés rettenetéből is – , száz év távlatából viszont, a szép számú professzionista fényképész ragyogó munkái mellett – hogy térségünkben hirtelen csak Balogh Rudolfot, André Kertészt, Vidarény Ivánt vagy az ókirályságbeli Costica Acsente pilótából lett haditudósítót említsük, akik nem csupán végigdokumentálták a nagy háborút, de az abból ihletődött látványból alkottak maradandó fotográfiai műveket.
A Kassay János-féle teljesítményekkel kapcsolatban két fajta szemléletet ismerünk: az egyik azon kesereg, hogy mennyi hozzá hasonló emberi teljesítmény, dokumentum vált semmivé, pusztult el a kellő érdeklődés hiánya miatt az idők viharában, a másik épp ellenkezőleg – örvendezni tud a legapróbb felfedezésnek is, amivel ha csak kis léptekben is, de múltunk dokumentációja gazdagodik, kiegészül.

Balogh Rudolf: Utászok (Vasárnapi Újság)

Az élet furcsa játékot játszik az emberiséggel, az egymást váltó nemzedékekkel. Ki hitte volna, hogy a Titanicon zajló civil életről 1985-ben, annyi év után a tragikus eseménytől, remek felvételekre bukkan a kései utókor? Ekkor kerültek elő ugyanis, teljesen véletlenül, Francis Brown ír jezsuita szerzetes albumba szerkesztett felvételei az óceánjáró fedélzetéről. Igaz, hogy a kalandszerető, szenvedélyes fotográfus hírében álló szerzetes (nagybátyja ajándékozta neki a kamerát, amitől élete végéig nem is vált meg) csupán az útvonal első szakaszát, az angliai Southamptonból az írországi Cobh-ba (akkor Queenstown volt a neve) tette meg, ahol is partra szállt – annak ellenére, hogy egy barátja kifizette volt jegyét egész a tengerentúlig, sürgős üzenetet kapott rendfőnökétől azzal a paranccsal, hogy továbbutazás helyett azonnal térjen vissza állomáshelyére. Elveszett, majd előkerült képei nem csupán a témájuk miatt rendkívüliek: a képek jogait birtokló Bridgeman Art Library főigazgatója szerint – akit a Fotóművészet című lap is idéz – a felvételek azért is értékesek, mert megtestesítik a kort, amikor készültek. „Fantasztikus, az adott pillanatot megörökítő archív minőségűek”. A fényképek később mintául szolgáltak a Titanic-film díszlettervezéséhez, s egyszerre ragadják meg egy óceánjáró életének aprólékos részleteit — a jól kihasznált edzőtermet, a játszó gyermeket, a kikötőhídon átkelő utasokat — és a hajó egészét is.”

Francis Brown: A Titanic New York felé indul (1912)

Valami hasonló történik velünk is, amikor egy-egy korábban ismeretlen fotótanúságról szerzünk tudomást és látványként idézhetjük fel magunk előtt a történelmi környezetet, a múltbeli történések közegét. Erre tanít ma bennünket Kassay János törzsőrmester évtizedeket átívelő passziója…

Cseke Gábor