1. Bakó Zoltán marosvásárhelyi újságíró felkereste Rózsa Sándor sirját a szamosújvári börtöntemetőben

2. Krúdy Gyula: Rózsa Sándor diadalmas bevonulása Szegedre

…Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!
– Hol van az az írás, amit Rózsa Sándorhoz kell vinni?! – ugrott fel az egyik betyár.
– Itt van a zsebemben, de nem bízhatom én azt akárkire.
– Itt a kezem, hogy hajnalban Rózsa Sándornál lesz a levél!
Jókai elfogadta a kinyújtott kezet. Ki tudja, mennyi szenny és vér tapadt ahhoz a kézhez, de most a haza dolgáról van szó.
– Hogy hívják polgártársat?
– Engem Lukácsnak hívnak, és Sándor bandájához tartok.
Jókai átadta Kossuth Lajos levelét a zsiványnak.
A betyárok aztán nem is sokat késlekedtek, még abban a fertályórában útnak indultak azokon az alföldi bujósdi utakon, melyeket csak ők ismertek.
Jókai Mór tintát és papirost hozatott a csárdással. Volt a háznál, mert zsidó volt a bormérő.
A csárdaasztalon a következő levelet írta:

Teljes hatalmú
országos biztos úr!

Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem.
Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem, igazolandják.
A kérdéses hadnagy (Rózsa) jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással, hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort, és a kérdéses feltételeket tudtára adva, rögtön indítsa meg már 280-ra szaporodott csapatjával rendeltetési helyére.
Alázatos szolgája Jókai Mór

Könnyű volt kiadni a parancsot, hogy Rózsa Sándor elinduljon rendeltetési helyére, de Rózsa Sándor akkor még nem szokta meg, hogy vele parancsolgassanak.
Bár a hiúság, dicsekvés nem volt természete a meggondolt és rejtőzködést kedvelő betyárvezérnek, most mégis meg akarta mutatni a szegedi irigyeinek a diadalát.
Október 17-én hirdette ki a szegedi dobos a piacon Rózsa Sándor kegyelmi levelét, október 18-án, egy vasárnapi napon tartotta meg bevonulását Rózsa Sándor Szegedre.
Csípős, őszies időjárás volt, de az utcák mindenütt telve voltak néppel, az ablakok nyitva, a tanyákról bejöttek az emberek, hogy megnézzék a világcsodát: Rózsa Sándor vas nélkül megy végig Szeged utcáin.
Ott voltak a májusi nemzetőrök, akik bitófára kívánták Rózsa Sándort, de bezzeg csendesebbek voltak, azon igyekeztek, hogy senki se vegye őket észre. Rossz hírek érkeztek a Délvidékről. A rácok mindenütt fosztogatnak, gyújtogatnak, rabolnak, és minden épkézláb embernek a harctérre kellett volna sietni.
A gacsos pékek szépen behúzták a nyakukat, a halárusok a sarokkőre se mertek felállni, a papucskészítők pedig úgy hallgattak, mintha soha egy szót sem szóltak volna. De ott állt az első sorban egy napsugárképű, nyílott virág szemű, kontyba kötött hajú pusztai leányka is: Veszelka Juliska. Kis kosár volt a karján, mintha a betyárok után indulna…
Már feltűnik az őszi napban a lovascsapat, amint a piactér felé közeleg.
Elöl híres vasderes paripáján Rózsa Sándor.
Jellemző a vezérre a ruházata, mert a maga fantáziája szerint állította össze a tábori egyenruhát.
Állott ez égkék színű, bő, pandúros nadrágból, amelyet tenyérnyi szélesen szegélyezett a tábornoki lampasz, amely Rózsa Sándornál világossárga volt. Lobogós fehér ingét tűzpiros mellény szorította le; a mellény bőven kihányva színarannyal, juhászos ezüstgombokkal. Aranyrojtos nyakravalója, fokosa, karikása, pisztolya: minden a javából. A kalapja mellett nagy fehér strucctoll, mint a tábornokokén, amit aztán a harctéren levetetnek vele a süveg mellől.
Daliás jelenség volt a rövid nyakú Rózsa Sándor a nyeregben. Hiába, lóháton kevés ember tudott úgy ülni, mint ez a hírhedt pusztafi!
A legényei – százötvenen – négyes sorokban mögötte, éppen nem váltak szégyenére Szegednek. Fekete gatyás, fekete inges, kitisztálkodott, megberetválkozott hadfiak: csikósok, de mindegyiknek pisztoly a dereka övében, némelyiknek karabély a vállán. A lovaik pedig azokból a remek ménesekből valók, amelyek abban az időben még nagy számmal legeltek az Alföldön.
Gyönyörű felvonulás volt ez: betyáros, de fegyelmezett; színpadias, de szívet dobogtató. A legények kalapja mellett reszketett az árvalányhaj. Egyik legény se volt rongyos vagy züllött külsejű. Ragyogott mindegyik, mintha skatulyából húzták volna ki. S honnan tudta Rózsa Sándor seregét így felszerelni? Senki se kérdezte tőle, ő maga nem mondta senkinek. Olyanok voltak az idők, hogy senkinek se jutott eszébe tudakozódni arról, hogy mi történt tegnap. Mindenki azt kérdezte, hogy mit hoz a holnap.
Tóth Mihály, a szegedi főbíró a városháza erkélyéről nézte a betyárok erőteljes felvonulását. Körülötte volt egy-két szenátor.
– Ha most ezeknek a betyároknak eszükbe jutna kirabolni Szegedet? – dörmögte az egyik tanácsnok.
– Azt nem fogják tenni! – felelt összevont szemöldöke alól a bíró.
Igaza is volt. A betyárok végigtáncoltatták lovaikat a szegedi utcákon. A nép megbámulta őket. Mikor delet kezdtek harangozni, Rózsa Sándor sarkantyúba kapta a lovát, és kinyargalt csapatával a városból.

*

3. Jókai Mór: Úti táskámból: A szamosújvári fegyenctelep

Jelenleg hétszázhatvan elítélt lakója van a szamosújvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végigjártunk e szomorú „kristálypalotában”, ekkor azzal az emelkedett érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a tökély felé. Ez a börtön nem a bosszúállásnak, hanem az expiatiónak a háza már.
A hajdani föld alatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, akik havonként nyolcvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonként tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyencek ellátása fejében, egyharmadát félreteszik a fegyenc számára, s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkívül kezébe adtak egy kézművességet, amivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.

*
– Most nézzen ön szét a teremben – szólt vezetőnk –, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?
Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.
Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.
Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.
– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!
– Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.
– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki.
– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.
Most azután tanítják írni és olvasni.

*

A szamosújvári fegyenckastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai színvonalon álló intézet.
Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. Amint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyencek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyencekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket, s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb bírája elé, aki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást, s azzal a fegyencbajtársak vállaikra emelik a koporsót, s kivonul az egész fegyenckolónia a koporsót kísérve a börtönudvartól a sírkertig, a foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sírjához – tovább élni.

*

4. Cserna-Szabó András: Az eltűnt fej nyomában

Miután 1878. november 22-én (65 éves korában) gümőkórban (tuberkulózis, tbc) meghalt a szamosújvári börtönben, a bécsi udvar elrendelte a boncolást, melyet dr. Zachariás József végzett. Levágta a fejet, és a szívet is kivette. A doktor úr mindezen tetteket nem minden káröröm nélkül végezte, s ennek – állítólag – hangot is adott. A fej szeszbe került, és Pestre vitték dr. Lenhossék József anatómushoz – ő vizsgálta a koponyát. A betyárkirály ezúttal – kivételesen – kitűnő társaságba került, hiszen a doktor úr előzőleg például Deák Ferenc fejét is hosszasan vizsgálta, még tudós értekezést írt róla: Deák Ferencz koponyáján tett mérések és ezekből vont következtetések (1876). A Rózsa-koponya kifogott a tudományos embereken: se Lenhossék, se Herman Ottó nem talált olyan antropológiai jegyet a főn, mely gonosztevőre vallott volna. A betyárfejet sokáig őrizték, a Kórbonctani Intézetből tűnt el a második világháború alatt. Úgyhogy simán lehet, hogy nem pusztult el, és ma is megvan. Talán egy dúsgazdag gyűjtőnél… (konyves.blog.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ