Závada Pál emlékezetpolitikánk csődjéről írt egy újabb kisregényt, ami bizonyos mértékig az Idegen testünk c. regényének a meghosszabbított változata lenne. A szövegegész kohéziós ereje a narrációs technika. És a drámaiság. Prozódiája sodró, indulatos. A zavaros, kusza , több helyszínen is zajlódó cselekményeket a hozzá tartozó monológokkal és emlékekkel keresztbefűzve Hadnagy Sándorné Mária szemén keresztül láttatja az író. A narrátor néha a feljegyzéseire támaszkodik, néhol az emlékeire. A kibeszéletlenség indulata hozhatta létre a művet. Amikor egy kiló kenyér százötven millió pengőbe került, akkor játszódik a regény, igaz az előzményeket, még 1944 előtti eseményeket is megidéz a narrátor. Hallgattassék meg a másik fél is. Mária beszámolójából kiderül, hogy néhányan hogy nézték a zsidóságot:
” Emlékszem, kamasz lányként Annussal többször is beszélgettünk arról, hogy miért van az vajon, hogy a legvonzóbb példákat is ők kínáljákv(azaz a zsidók-Kerekes Tamás)-mert azt egyikünk sem tagadhatta, hogy egyszer majd így szeretnénk élni, ahogyan Ágota, ráadásul olyan szerelmesen, mint ezek a Neubergerék-de megállapítottuk, hogy az ellenkező póluson, a visszataszító eseteket is egyre-másra őbelőlük lehetne felsorolni.. Hiszen a fajtájukbéliek között találhatjuk a legviszolyogtatóbb viselkedést-mint a hangoskodást és a tolakodó szószátyárkodást, a gúnyolódást, a kérkedést meg a mások becsapására való ösztönös hajlamot. Alantasabb rétegükben pedig szembeötlik a mellőzöttség vagy nélkülözés miatti sértődöttség, a sötét gyanakvás és őszintétlenség-párosulva a gyakran viszolygást kiváltó testi jellemzőkkel, s nemritkán megtetézve még az ápolatlansággal. Még rosszabb esetben náluk döbbenhetünk rá a kommün rebellis ösztöneire, de ez akár merényletre is elszánt, gyilkos indulat szintén őbennük rejtőzhet. Amely adott esetben ki is ütközik akár.
A kisregény különböző progomokat ír le, a népi demokrácia zavaros világából, amelyben az is indulatokat gerjesztett, hogy a visszatért zsidóság (tehát az elpusztultak kivételével) követelte volna azokat az ingatlanokat és ingóságokat, amelyekre még elhurcolásuk órájában rácsapott a csőcselék. A háború utáni zavargások kirobbantó oka Závada olvasatában, azért következhetett be, mely a romjaiból magát összeszedni akaró magyarság szemében a kereskedelmet beindítók zsidók voltak. Innen már csak egy ugrás őket okolni a hiányért, mikor nekik meg volt még valamicske árukészletük. Indulatos, feszes próza. A narrátornő férjét halálra ítélik, majd másodfokon szabadon engedik ártatlansága miatt. Van miért izgulnunk, talán az idő begyógyítja a sebeket. Felkavaró regény.

Kerekes Tamás

Magvető Kiadó
magveto.kiadó@lira.hu

Itt az új Závada-regény, az Egy piaci nap, melyben az 1946-os magyarországi antiszemita pogromok története elevenedik meg egy piaci napba sűrítve. Závada Pál regénye is sűrítve lesz, felolvasószínházi formába sűrítve ismerhetjük meg a főszereplőt, a falu tekintélyes kereskedőjének lányát, egy tanárember feleségét, aki tanúja lesz egy zsidó tojáskereskedő elleni támadásnak, amely vérengzéssé fajul. Asszonyok vezetik a rettentő pusztítást, amely nem kímél sem nőket, sem gyermekeket. A pogromot követően nyomozás indul, és tárgyalások során tárulnak fel az előzmények, a háború alatti és az utána kialakult állapotok.(MANCS)

A regény számtalan alapvetően fontos belátáshoz eljuttathat. Az egyik ilyen az, hogy megdöbbentően keveset tudunk a közvetlenül a második háborút követő átmeneti és zavaros időszakról – többnyire a később évtizedekre vonatkozó tudásunkat vetítjük vissza rá; s ennek jó példáját nyújtják a holokausztról való (nem)tudásra vonatkozó képzeteink. Közvetlenül a háború után számos túlélői memoár, visszaemlékezés, sőt, szépirodalmi mű született, mégis a köztudat úgy tekint a holokauszt irodalmára, mint ami csak évtizedekkel később jelentkezett. Az Egy piaci nap vitatja, a maga implicit módján, a nemtudás képzetét. A túlélőkről ugyanis tudták, hogy túlélők, hogy nem volt várható a visszatérésük (nem is várták őket, javaikat széthordták). A regény arra mutat rá, hogy ebben a kaotikus időszakban zavartalanul él tovább a zsidógyűlölet és annak tulajdonképpen összes hagyománya: a gazdasági érvekkel operáló antiszemitizmus, a teológiai antiszemitizmus, a vérvád-hagyomány, és még sorolhatnánk. Emellett tovább él a holokausztból származó tudás, hisz a közösségekből való deportálás azt bizonyította, hogy a zsidók védtelenek, nem-állampolgárok, irtani valók. Ezzel kapcsolatban azt is látnunk kell, hogy a holokauszt a kirekesztés és az agresszió évszázadokat átfogó folyamatába illeszkedett bele, és ami 1882-ben már zajlott és Tiszaeszláron alakot öltött, az folytatódott 1946-ban is. Az Egy piaci nap részletesen kidolgozza, bemutatja a vérvádak tömegszervező és -mozgósító hatását, amely megjelent és működött minden háború utáni pogrom esetében.(Szűcs Teri)

A másik megrázó és alapvető belátás, amire eljuttat a regény, az, hogy a politika a társadalmi agresszió haszonélvezője. Miközben se Kunmadarason, se Kunvadason nem lehet megállapítani, hogy kik voltak, s mi célból tevékenykedtek a felbujtók, s hogy voltak-e egyáltalán, vagy pedig a gyilkoló dühnek tényleg csak egy lökésre volt szüksége, hogy kitörjön, és hogy a tömeg élő testeket szaggasson szét puszta kézzel – eközben azt viszont láthatjuk, hogy az összes politikai oldal megpróbált még azon frissiben a maga számára tőkét kovácsolni az eseményekből. A szélsőjobb antiszemita indulat szításával védte perbe fogott tagjait; a kisgazdák már a pogrom estéjén a zsidótlanításban látták az egyetlen lehetőséget a községbeli indulatok lelohasztására; a kommunisták pedig egyfelől a kisgazdák leszalámizásában, másfelől a nemzeti-antikapitalista, árdrágítókat-spekulánsokat-forintrontókat üldöző narratíva fenntartásában, a gazdasági érvekkel operáló antiszemitizmus szításában voltak érdekeltek – ezt a miskolci pogrom története világosan megmutatta, és részletesen elénk tárja Závada regénye. Fennmaradt az egyik kunmadarasi, szinte agyonvert férfi tanúvallomásának egy mondata, és visszaköszön a regényben is: mikor öt fogát kiütötték, rájött, hogy nem baloldaliként, hanem zsidóként verik. Ami azt jelenti, hogy pusztán azért verik, mert verhető, mert nem ember, hanem csupán egy üthető, gyűlölt test, amit nem véd senki, ami egyetlen oltalmazó, hivatalos közösségbe sem tartozik, amin le lehet vezetni az indulatokat. A politikai oldalak pedig a zsidóknak ezt a mindenen kívüliségét használták fel arra, hogy a történteket a saját érdekeik szerint interpretálják, alakítsák.
Mindazt, ami a kunmadarasi, miskolci, s a többi 1945 vége és 1949 közti pogromról és zsidóellenes bűncselekményről átgondolhatunk, feltételezhetünk és elképzelhetünk, Závada egy karcsú kötetben fogja össze. Az Egy piaci nap feszes és dramatikus szerkezetű mű. Tudni lehet, először színpadi darabnak készült, s a felhangzó monológok – Máriáé, Iréné – mellett számtalan kórusbetétet tartalmaz. Különösen erős a piaci lincselést elindító kofák kara, amely vissza-visszatér a műben. A regény egyetlen gyenge pontja az, amikor túlságosan egyértelmű marad a dramatikus szerkesztés, s a közönség viccigényét kielégítendő, a dramaturg elhelyez egy-egy ízes poént a történelmi analízisben. De azt is tudhatjuk, akár a történeti munkákban felbukkanó tanúvallomás-idézetekből, akár másfajta tapasztalatainkból: az agresszorok nevetségesek is. Rettenet és nevetség. Letagadott közelmúltunk élveboncolásakor ez is napvilágra kerül.(Szűcs Teri)

A regény alapjául szolgáló történet fellelhető az interneten.

A feldühödött, több száz fős tömeg megtámadja a helyi zsidókat. Három embert meggyilkolnak.

A kunmadarasi pogrom közvetlen előzménye a Nagy János helyi református tanító  és leventeoktató elleni népbírósági eljárás volt. A szomszédos Karcagra, 1946. május 20-ára kitűzött másodfokú tárgyalásra 300-500 főnyi szimpatizáns kísérte el a vádlottat. Ott voltak a Kisgazdapárt, a Parasztpárt és a Nőszövetség vezetői és tagjai, valamint Nagy János volt leventéi is. A csoport érkezéséről egy ismeretlen telefonáló értesítette a karcagi rendőrséget,  amely a város határánál feltartóztatta a tömeget. Miután a rendőrök csak ötven embert akartak továbbengedni, a tüntetők Nagy Jánossal együtt visszatértek Kunmadarasra. A feltüzelt tömegben elterjedt a szóbeszéd, hogy Karcagon a zsidók gyermeket raboltak el, és kolbászt készítenek a húsukból. Hazafelé az emberek körülvették a kommunista párt tanúként beidézett vezetőjét, Takács Ferencet és társait, akik csak riasztólövésekkel tudták távol tartani a támadókat.
A tüntetők ezután az Ipartestület székházában Nagy János vezetésével kérvényt fogalmaztak az igazságügy-miniszterhez és igyekeztek nyomást gyakorolni a terhelő tanúkra. Mások mellett Wurczel Ferenc szociáldemokrata párttitkárt is az ipartestületi székházba akarták vinni, hogy vonja vissza tanúvallomását.  Wurczel végül hajlandó volt egyezkedés céljából a tüntetőkkel menni, de még az épület előtt megtámadták, és súlyosan bántalmazták. Az antiszemita hangulatot tovább fokozta az a hír, hogy a helyi zsidók tájékoztatták a rendőröket a demonstrálók érkezéséről. Éjszakára őrséget állítottak Nagy házához és másnap reggelre állítólag népgyűlést is szerveztek.
Másnap, május 21-én (kedden) reggel a hetipiacon kunmadarasi parasztasszonyok megtámadták a jórészt helyi illetőségű zsidó árusokat. Azzal vádolták  őket, hogy a tojás- és baromfifelvásárlás során árdrágítást és üzérkedést követnek el. Többen felhánytorgatták, hogy a deportálásból hazatérő zsidók visszakövetelték 1944-ben elkobzott javaikat. A támadók összetörték Kuti Ferenc tojáskereskedő áruját, őt magát papucsokkal ütlegelték. A tömeg létszáma 50 és 100 fő közöttire becsülhető, többségük a legszegényebb társadalmi réteghez tartozó helybéli, iskolázatlan agrárproletár, zömmel nő és fiatalkorú volt. Több jelentés is említi a helyi cigányok részvételét..
A később tovább növekvő tömeg botokkal, kövekkel és szerszámokkal felfegyverkezve megtámadta a zsidók házait. Korra és nemre való tekintet nélkül kíméletlenül bántalmazták az áldozatokat, közülük ketten (Kuti Ferenc, Neuländer Ferenc) később belehaltak sérüléseikbe. A harmadik halálos áldozat a Karcag irányába menekülő Rosinger József volt, akit a repülőtérnél dolgozó helyi és karcagi munkások (köztük kamasz fiúk) a helyszínen agyonvertek. A sebesültek száma 14 fő volt. Egy kisiskolás szemtanú emlékei szerint „Borzasztó volt a tömeg, ahogy összegyűlt. (…) a kövesút, amilyen széles volt, olyan szélesen hömpölygött a nép. Nem tudom, hogy gyűltek össze, de azok úgy mentek, mint a csürhe, ezeket a zsidó embereket hajtották, és ahol most van a kenyérbolt, ott is volt egy nagy terményforgalmis bolt, és onnan is a kereskedőt is kihúzták az útra és ott verték szét a fejét, nagyon csúnya munkát végeztek. És ez egy napig tartott.” A megtámadott házakat mindenütt kifosztották.
Ekkor már megerősített (25-30 fős) rendőri egység volt a községben, de a karhatalom nem állította meg a pogromot. Néhány kivétellel senki nem emelt szót a kegyetlenkedések ellen vagy próbált segíteni az áldozatokon. Passzív maradt a helyi értelmiség is, beleértve a pártvezetőket, az egyházak lelkészeit és az eljárás alatt álló tanítót. A késő délután összeült pártközi értekezlet Takács Gergely, a Kisgazdapárt helyi titkára elnökletével felszólította Takács Ferenc párttitkárt és a „község zsidó lakosságának azt a részét, amelyik nem hajlandó beilleszkedni a község demokratikus életébe, hogy saját maguk érdekében a falut hagyják el”. A határozat sajátos „kompromisszum” eredményeként született meg. A kisgazda Takács eredetileg az összes zsidó hat órán belüli távozását követelte, de ezt a baloldaliak tiltakozása miatt elvetették. A vitát végül a Nőszövetség vezetője (akinek zsidó férje volt) döntötte el azzal, hogy támogatta a „korlátozottan” antiszemita verziót.
A nap délutánján megérkezett a megyei rendőri vezetőség és az illetékes szovjet parancsnok. A tömeget szétoszlatták. Másnap (május 22.) a Belügyminisztérium politikai osztályának emberei is megjelentek Tömpe András ezredes vezetésével. A kisgazda szimpatizánsok ismét ellenállást tanúsítottak, de a rendőrök szétkergették őket. Összesen 120 embert tartóztattak le. Végül 59 személyt fogtak perbe, köztük 20 nőt és öt fiatalkorút. Ügyüket kezdetben a szolnoki statáriális bíróság tárgyalta. Ez azonban a három napos határidőn belül nem tudta lezárni a bel- és külpolitikai szempontból egyaránt kényes ügyet. Ezután áttették a büntetőpert a népbírósághoz. Az elsőfokú, halálbüntetéseket és kényszermunkát kiszabó ítélet után a fellebbviteli tárgyaláson Tóth Zsigmond elsőrendű vádlottat életfogytiglani fegyházra, Takács Gergelyt két év két hónap börtönre, a gyilkosságokért közvetlenül felelős személyeket két és fél évtől tizenkét évig terjedő fegyházra illetve börtönre, a többi vádlottat nyolc hónaptól három évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. Nagy János tanítót a népbíróság felmentette. A pogromot túlélt zsidók jó része az eset után elmenekült, részben Karcagra, részben Budapestre. A baloldali és liberális sajtó felháborodottan tiltakozott és követelte az eset újratárgyalását, de erre nem került sor.
1994 októberében a község központjában emlékművet állítottak a pogrom áldozatainak.
Források: MOL XXXII-7-a d.; PIL I. 274. 11. cs., 64. ő. E.; Tóth Zsigmond és társai pere. BFL Népbírósági ir. V-56032; JNSZML Népbírósági. ir. 428. és 436. d.; Népügyészégi ir. 9-10 dobozok; Jelentés a kunmadarasi pogromról. 1946. május 20–21. közli: Mink 2004; Magyar Államrendőrség Szolnok vm. főkapitányságának jelentése a közrendészet és közbiztonság állapotáról. 1946. június 9. Belügyi Szemle, 1982. 8. sz. 54-58.o.; USC SHOAH Judit M. visszaemlékezése; Az Igaz Szó, Haladás, Képes Figyelő, Kis Ujság vonatkozó számai;  Köztársaság, 1946. június 20; a Ludas Matyi, Magyar Nemzet, Népszava, Szabad Nép, Szabadság, Új Élet 1946. május 30. és június 13-i számai; Apor 1998; Apor 2008; Kőbányai 1990; Ötvös 1990; Pelle 1996, 151-168.o.; Vörös 1994.
Részlet

„Meg tudom mondani, melyik volt az a pillanat, amikor
belém nyilallott, hogy ennek a viharverésnek a legsúlyosabb
villámcsapása miránk fog lesújtani. Hogy innentől
fogva nem óv meg semmitől, ha szörnyülködve befogom
a szemem. Hogy hazafuthatok ugyan, s befúrhatom
a párnák közé a fejem, mert iszonyodom attól, amit ezek
művelnek – ám ezzel se megyek semmire. Mert már nemcsak
másokat fenyeget ez a roham a szemünk láttára, hanem
hogy az ostromoló kedvnek éppen mi leszünk a kiszemelt
célpontjai, ez világosodott meg előttem abban a
percben.
Vagyis pontosan akkor, amikor a piactér mögötti Görbe
utcán az oszladozó, de még mindig ingerült csődület szeme
láttára kivágódik a félig kitárt nagykapu másik szárnya
is, és egy kihátráló ismeretlen rendőr meg egy civil
ruhás a térdhajlatánál s a hónaljánál fogva hoznak ki egy
magatehetetlen testet, én pedig odanézek. És nem rögtön
– mert az ember tekintetét önkéntelenül is a szétszakadt
nadrágból előbukkanó alsótest véres hasadása vonja
magára, az összezúzott koponyából és arcból pedig szinte
csak a kis kecskeszakáll maradt sértetlen –, de ahogy a
döbbenetből kezdek fölocsúdni, és jobban megnézem az
áldozatot, fölismerem benne Grósz Ferenc tojáskereskedőt.
Meg hát az is segít, hogy az ő kocsibejárója előtt állok
éppen. Ahová most betolat egy kis teherautó, kiugrik belőle
egy tányérsapkás – ha megbocsát, asszonyom, kér tőlem
utat ezzel a meglepő választékossággal –, hogy aztán
a másik kettővel együtt a csupasz bádogplatóra fektessék
föl a sebesültet, majd elhajtsanak vele.
Uramisten, rettenetes, súgtam magamnak, ezt a szerencsétlen
Ferke aligha fogja túlélni, s akkor innentől új fejezet
nyílik. Mert ha bűnösök után kiáltanak, meglássátok,
miránk fognak mutogatni majd.
Visszakanyarodtam a betört ablakok üvegcserepeitől
csillogó, de már éppen kiürülő főutcára, és elindultam
a szülőházam felé. Tudtam, hogy apám okult az oroszok
másfél évvel ezelőtti tatárdúlásából, ezért az ő rőfös- és
divatüzletét – szemben az imént betört boltokkal és széttiport
piaci bódékkal – sértetlenül fogom viszontlátni,
mindkét kirakata most is föltéphetetlen acélrolettával
lesz védve, ahogy házának hat ablakredőnyét is idejében
lehúzta, kapuját bezárta. De most nem akartam betérni
hozzájuk – nem volt kedvem apámnak az utcai állapotokra
vonatkozó véleményéhez és jó tanácsaihoz, melyeket
nyilván most is határozottan hangoztatna, noha én
jártam éppen odakint, nem pedig ő –, ezért sem jöttem a
hátsó utcán, ahol Julcsa nénit felzörgethettem volna a cselédház
ablakán.
Hazaérve pedig egyáltalán nem szerettem volna beszélgetni
a férjemmel sem – talán épp a beismerhetetlen
rémképzetem miatt, hogy hátha őrá nézve a leginkább
fenyegető mindaz, ami odakint dúl éppen, holott nem ő
tehet erről. Azt hazudtam neki, hogy közvetlenül a térig
nem is mentem be, mert onnan ordibálás hallatszott, azt
mondják, néhány garázdálkodó szétkergette az árusokat,
ládáikat pedig lelökdösték a földre. De én Julcsa nénivel
váltottam csak pár szót a kisablakon át, mondom, a szüleim
be vannak zárkózva, nincsen szükségük semmire, a
hátsó utcán pedig, ahogy odáig elosontam, és vissza, különöset
nem tapasztaltam. Nemcsak azt hallgattam el tehát,
voltaképpen mi zajlik odakint, hanem azt is, hogy az
imént az orrom előtt hozták ki az agyonvert Grósz Ferkét,
s emiatt miféle rémület kerített hatalmába.
Sándornak nem tűnt föl, hogy amit röviden elhadartam,
az legföljebb egy fél órácskára igazolhatott engem,
nem pedig másfélre. Láttam ugyan, hogy az én igencsak
megszűrt híreim is fölizgatták, és hangosan eltűnődött,
vajon mekkora méreteket ölthet odakint ez a fölfordulás,
meg hogy a rendőrség elég hamar képes-e majd rendet teremteni,
de nyugalmat erőltetett magára. Tovább töltögette
magának a zománcos kannából azt a kihűlt, ízetlen
pótteát, és egy vastag szakkönyvből kivonatolta lila
vonalas jegyzetfüzetébe a maga gyöngybetűivel a gabonafélék
kártevőit. Föl sem igen nézett, amikor azt mondtam,
bemegyek kicsit lepihenni. Jól van, Mariskám, menj
csak, és már pörgette is könyvének lapjait, hogy kikeressen
valamit.”

Öszeállította Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ