– Szóval, mint mondtam, újítani fogunk. Mégpedig ab ovo, a tojástól, mert azért mégiscsak szégyen, hogy mialatt mindenki újít, reformál, mi, tanügyiek csupán vitatkozunk erről. Hát ennek vége, beszélje­nek a tettek! – hadonászott egyik tanügyi értekezleten a kopasz igazgató.
– Helyes, úgy van! – bólintott rá buzgón néhány pedagógus.
– Hogy nem lesz könnyű, az nyilvánvaló. Elvégre nem pár kurta év hagyományait kell kiirtanunk. Ennek ellenére, így vagy úgy, de kiirtjuk, ha nem ma, holnap vagy holnapután, hogy tiszta szívvel néz­hessünk tanítványaink szemébe.
– Vivát!
– Köszönöm, elv-, akarom mondani kartársak a bizalmat, mert, ugye, bíztok bennem.
– Bízunk.
– Akkor jöhet a struktúra- és módszerváltás, mert csak együtt, közös erővel és akarattal…
– Etyele- petyele!
– Ki volt az? – torpant meg az iskola újdon-, pontosabban kétszersült főnöke. – Albin?
– Jelen – kászálódott talpra a históriatanár.
Egyébiránt ő is kopasz, alacsony és szemüveges volt. Csak a diri rövid-, a tanár messzelátó, s míg az egyik zöld, az utóbbi vörös nyakkendőt viselt. Azelőtt vice versa: Albin zöldet, és vöröset a főnöke. Va­lamikor régen gyakran összejártak, s egy-két icce lőre mellett szapulták Marxot, a kormányt és minden kommunista fejest, akik miatt a tanügy csak vegetálni képes. Aztán elővették a sakkot, azzal összes dü­hük a király és a vezér ellen fordult. Kettőjük közül Kamill játszott jobban – a bábokkal éppúgy, mint az emberekkel –, amikor egy napon ő is direktorrá vedlett.

– Gratulálok! – veregette vállon barátságosan Albin. – Remélem, ezután Marxnak és Leninnek is adunk hébe-hóba sakkot.
– Nem értem, mire gondolsz, de kettőt jegyezz meg, pajtás: Egy: ezentúl, kérlek, ne veregess vállon. Igaz, hogy kollégák vagyunk, de azért még nem őriztünk együtt libát. Kettő: Marx olyan zseni, akinek senki sem adhat sakkot. Ő igen, sőt, mattot is. Neked, nekem, bárkinek, hacsak idejében nem jön meg az esze.
– Hm, ezek szerint neked megjött?
– De meg ám! Rájöttem, hogy tévedtem, mert Marx a jövő útja. Javaslom, térj te is magadhoz, és revideáld a nézeted. Más szóval regenerálódj, tanulj, különben véged, a történelem kereke átgördül rajtad.
A javaslat óta tíz év telt el, s a történelem kereke újfent tovagördült, átgázolt Marxon, és bizony porba hullt a csillag, ami miatt maszkban sápadoztunk addig.
– Éljen a többpártrendszer! – született újjá másodszor is Kamill, mint a mesebeli főnix, mert nem csak a jó pap, a tanár is holtig tanul, hát még ha igazgató is egyben.
Egyedül Albin hümmögött, különösen akkor, amikor a tanerők megint Kamillt látták jobbnak, ke­zébe nyomták a kormányt, és ugyanúgy gazsuláltak neki, mintha mi sem történt volna közben. A szék­foglaló beszéden se sokat csevegett a tanár, meglapult egy sarokban, s csupán azért szurkolt, hogy mi­nél hamarabb essen túl ezen a premieren is. Egy „etyele-petyele” sajnos így is kicsúszott a száján, és most nyilatkoznia kell, esetleg tapsolnia is hozzá.
– Kifejtenéd nekem is, mire céloztál az előbb?
– Kérlek! Véleményem szerint… Éljen a pluralizmus! – próbálta elütni tréfával a dolgot.
Csak éppen az igi nem értette a tréfát. Ismerte Albint akár hallgatott, akár humorizált vele, és a kapcsolatuk kezdett az idegeire menni. Sejtette, hogy az öreg csendben pipa reá, nyilván lenézi, és bár­mit megtesz azért, hogy kompromittálja munkatársai meg a központ előtt. Még az sem kizárt, hogy igaz­gató szeretne lenni. No, ebből nem eszik, inkább ő kompromittálja az öreget.
– Látom, a kedved kophatatlanul a régi. Sebaj, föltéve, hogy közben újítasz is olykor, röviden: ha­ladsz a korral, miután amúgy… Ugye, te is tudod, az utóbbi időben jócskán lemaradtál. Úgy nyikorogsz, bocsáss meg, mint a rozsdás kerék, pedig egy tanárnak mindenben modellnek és naprakésznek kell lennie. Itt nincs apelláta. Megújulás nélkül ma már történelmet sem tanítanak, kolléga.
– Miért, én hogy tanítom?
– Mereven, alkotó jelleg nélkül, mint az egyszeregyet, ahol kétszer kettő mindig négy. Hanem a ma­tek nem történelem. Itt fejlődni kell, barátom, mint ahogy a társadalom is progresszál.
– Igazán? – futotta el Albint a pulykaméreg. – Tegyük fel, hogy igaz, sőt… Pusztán az a vicces, hogy nemrég ugyanezért a mondatért eltanácsoltál volna a suliból.
– Én?
– Te, bárki, ha egyetlen szóval bíráltam volna, mondjuk, Marxot. De te szerencsére fejlődsz, rugalmasabb lettél, legfeljebb az bosszant, ha vörös nyakkendőt kötök a régi zöld helyett – szúrta oda gúnyosan, mire olyan csend lett, mint a cirkuszban egy halálugrás előtt.
– Köss, barátom, akár kötelet is! – vágott vissza derűsen a diri, bár titokban az ő keze is ökölbe szo­rult. – Elnézést, vicceltem, tény az, hogy mi valóban aggódunk érted. Munkádból, valljuk be, hiányzik az erő, lendület, ami annyira jellemzett valaha. Órán kívüli tevékenységet nem vállalsz, az óráid meg reménytelenül sótlanok. Még a kollegáidat is kerülöd, végül is mi bajod, ha nem vagyok indiszkrét?
– Semmi különös.
– Bocsáss meg, hogy bírálunk, mellesleg, az időpont sem alkalmas, de ha már szóba jött, nem hallgathatjuk el az igazat – tért át ravaszul a főnökök kedvelt többes számára. – Nem volna etikus, utó­végre az iskola mégiscsak munkahely, ezenfelül hivatás, mely egész embert igényel – hangsúlyozta gondterhelten. – Én személy szerint megértelek, barátom. Elfáradtál, persze nem csoda, az ember öt­ven után inkább az ágy, mint a katedra felé kacsint, amit legszívesebben rögtön átadna valamelyik pá­lyakezdőnek. Tudod, mit? Egyet mondok, kettő lesz belőle: adjad, hiszen létezik korkedvezményes nyugdíj is – javasolta olyan arccal, mintha az ötlet azon melegében pattant volna ki a fejéből. – Termé­szetesen roppant sajnálnánk, de hát ilyen az élet, idővel minden gép megöregszik, elavul. Azért ne bú­sulj, a nyugdíjasnak is megvan a maga öröme. Akkor kel fel, amikor akar, kedvére barkácsolhat, olvas, szórakozik anélkül, hogy bárkinek számot adjon róla. Nos, mit szólsz hozzá? Ha óhajtod, akár holnap­tól nyugdíjba mehetsz, hogy minél hamarabb kipihenhesd magadat.
– Eszemben sincs, eszemben sincs. Ilyen áldozatos kedvezményt nem fogadhatok el tőletek. Külön­ben sem vagyok fáradt, még kevésbé „sótlan”, és ezt rögvest be is bizonyítom nektek – fordult Albin váratlanul a tanári kar felé. – A góré, pardon, igazgató úr szerint sajnos nem tudok lépést tartani vele­tek. Lehet, idővel valóban minden robot bemondja az unalmast. Viszont a gerincem változatlanul egye­nes, és még soha senkit sem adtam el harminc ezüstért.
– Mi sem! – rikkantott közbe a sebhelyes arcú kémiatanár.
– Na ja! Aztán kire szavaztál? Rám vagy a dalai lámára, hogy megint Kamill igazgat bennünket? – fordult feléje a történelemtanár
Ez őszinte és félreérthetetlen kérdés volt. De kimondta, mert ki kellett mondania.
– Természetesen Kamillra.
– Te? – célozta meg a vastag nyakú a testnevelő kartársat.
– Dettó.
– Jóllehet a nyáron sub rosa: titokban még kézzel-lábbal kapálóztatok ellene.
Az igazgató arcáról lefagyott a derű.
– Nem gondolod, hogy kicsit túllősz a célon? Ajánlom, disztingválj, mielőtt befröcskölsz valakit. Ez, kérlek, inszinuáció. Ebben a teremben mindegyik tiszteli, becsüli a másikat, ergo engem is, külön­ben a kutya sem voksolt volna rám – kémlelt tétován a kipirult arcokba. – Ebből a szempontból még neked sem lehet panaszod, annál meglepőbb ez a hálátlanság.
– Bravó! Bis! – tapsolta meg a történelemtanár gúnyosan. – Látod, itt a bajok gyökere – komolyo­dott el hirtelen. – Évek óta papolunk egy korszerű, modellértékű tanügyről. A reformok így, igazi rend­szerváltás úgy, miközben két percig sem tudunk őszinték lenni egymáshoz. Forradalmasítjuk a tanter­vet, sztrájkba lépünk a bérekért, de hogy belül milyen vagy, arra már senki sem kíváncsi. Ki értékeli manapság a tehetséget, tisztaságot, jellemet? Te vagy az oktatási osztályunk? Az egyéniség szerepe ma is aktuális vitatárgy, a valóságban mégis folyton uniformizálni akarunk. Mert ez, mindig is ez volt az iskola. Próbáljon csak valaki kilógni a sorból, úgy visszarúgjátok, hogy a munkaközvetítő irodáig pen­derül. Szerencsésebb esetben nyugdíjba, igaz, mélyen tisztelt igazgató úr? Oké, legyen, de ha már tény­leg újítani akarsz, volna egy ötletem.
A tantestület passzívan hallgatott. Régebben biztosan lehurrogták volna a kollégát. Ma megelégedtek azzal, hogy (a demokrácia nevében) végighallgassák, mit motyog. Egyesek még igazat is adtak neki… magukban, de hát az a bizonyos munkaközvetítő iroda sem üres frázis ám, úgyhogy a legbölcsebb hall­gatni.
– Nézd, én…, mi minden ötletnek örülünk, csak most… Nem halaszthatnád későbbre? A kollégák fá­radtak, és még nem is ebédeltünk.
– Úgy van! – helyeseltek a tanárok. – A téma túl van tárgyalva.
– Igen, én is így érzem – állt fel az igazgató újból derűsen. – Az ülést berekesztem. Jó étvágyat kívánok!
– Pillanat! – tartóztatta kollégáit a hoppon maradt kolléga. – Hadd fejezzem be, amit mondani akartam.
Már senki sem figyelt rá. Mindenki haza, ebédelni sietett, amin egy ilyen fárasztó nap után nem is csodálkozhatunk, nem igaz?
– Köszönöm a figyelmet! – kotort elő ekkor Albin egy pálinkásbutykost a zsebéből. – Éljen az alma mater és a tanárai! – emelte rájuk a butykosát. – No mindegy, majd legközelebb!