Albert Csilla: Facebook üzenet a magánynak
Szia, kérlek, ne üzenj minden este.
elérhető vagyok – de nem neked.
Egyszerűen leszívsz – nos, ez a helyzet.
Szeretném, ha más csetelne veled.
Hogy te rám gondoltál? Hát nem tudom….
Nekem ez egyáltalán nem nagy móka…
Te nálam sokkal jobbat érdemelsz.
(Bocs – tudom, ez a szöveg milyen ócska!)
Köszi, hogy bejelöltél ismerősnek,
de más is látja – és már szólt az Imre…
S nem tudom, mért nem tudlak kitörölni,
és hogyan kerülsz rá a képeimre.
Legalább amikor selfie-t csinálok,
akkor fognád vissza magad a képen,
mert én mindig tényleg nagyon mosolygok,
aztán valahogy úgy néz ki, hogy mégsem.
Jó lenne, ha nem lennél mindig aktív:
így elég nehéz másokkal beszélnem,
arról, hogy ők most milyen boldogok,
és szerintük nekem hogyan kell élnem.
És az már mindennek a teteje,
hogy alvás közben is folyton üzengetsz,
jó, hogy az ember elsírja magát,
amikor magadnak ennyit megengedsz.
Értem, hogy szerinted te jót akarsz,
zenét osztasz meg, filmet, jógaleckét,
de az én estém még Kusturicától
és a Varázsfuvolától se lesz szép.
Na meg a séták. Langyos május este,
nem bírok elüldögélni a parkban,
mert te már pötyögsz, és én elfelejtem,
hogy tulajdonképp örülni akartam.
Azt végképp nem értem, hogyha kilépek,
mégis hogyan tudsz folyton rámüzenni,
ez valami spéci alkalmazás,
valami új – és nem ismeri senki.
Vagy majdnem senki. Mert te ismered.
És azért látom, sok az ismerősöd.
Bár fura, hogy ilyen tolakodó vagy,
s mégis szaporodnak az ismerősök.
Talán izgatja őket ez a rejtély,
mármint hogy hogyan kell törölni téged.
Vagy ha az nem megy, akkor legalább
valami módon letiltani végleg.
Én egyelőre nem tudom… de azt hiszem,
ha sikerülne eltüntetnem végre,
én biztos ami biztos alapon
egy darabig nem mennék fel a Face-re.