Egész múltad nem egyéb, mint születés, akárcsak az ország eseményei is mind a mai napig. És ha sajnálsz valamit, akkor éppoly oktalan vagy, mint az, aki azon sajnálkoznék, hogy nem más korszakban vagy, más tájon született, vagy hogy nem kicsi, hanem nagy, és az efféle képtelen képzelgésekből állandó elkeseredést merítene. Balga ember az, aki a múlton vásítja fogait, mert a múlt megváltozhatatlan gránittömb. Fogadd el a mai napot olyannak, amilyennek számodra adatott, ne verd fejedet a megmásíthatatlanba. Megmásíthatatlan: ennek nincs is jelentése, ez minden múltnak a jegye. És ahogyan nincs elért cél, lejárt körforgás, sem bevégzett korszak, hacsak nem a történészek számára, akik az ilyen felosztásokat kiagyalják, hogyan tudhatnád, hogy sajnálni az olyan cselekvést kell, amely még nem ért célhoz, és soha nem is ér – mert a dolgok értelme nem az egyszer s mindenkorra összehordott készletekben van, amelyet az egy helyben ülők fogyasztgatnak, hanem az átalakulás, a menetelés vagy a vágy hevületében.

Nézd csak, milyen könnyen halad álmában az, aki kiszáradt kút körül hajtja le fejét a homokba, és szinte már maga is elpárolog a tűző napon. És milyen könnyűvé lesznek számára a szabadulása felé vezető hétmérföldes lépések. Milyen könnyen oltod szomjadat álmodban, lépteid úgy hozzák feléd a vizet, mint jól idomított rabszolgáid, nem áll utadba tövisbokor, hogy visszatartson. De éppen mivel nincsen ellensége, ez a jövendő nem is valósul meg – te pedig haldokolsz, homok csikorog fogaid között, és a pálmaliget, a lassan hömpölygő folyam meg a ruhát mosó asszonyok énekei csendesen halálba fordulnak. Aki azonban valóságosan megy, az kimarjítja bokáját a köveken, küszködik a tüskebokrok között, véresre zúzza körmeit az omladékokon. Mert szünet nélkül szembe találja magát a megmászandó hegyoldal minden újabb nehézségével. A vizet lassan teremti elő húsával, izmaival, felhólyagzott tenyerével, véresre sebzett lábával.

(Folytatjuk)