Eperjesen történt 1844. után. Tompa Mihály, a „Virágregék” költője akkor még fiatal teológus volt.
A diákszobában négy jó cimbora űzte az időt beszélgetéssel: Péchy István, Comáromy Sándor, Puky István jogászok és Tompa Mihály.
Ha láttátok volna, jegyezte meg az egyik jogász, hogyan eszi Miska a virslit! Az nagyszerű!
Kedves ételem a forró szepesi tormásvirsli, jegyezte meg Tompa, meg tudnék belőle enni akár tizenkét párt is egyhuzamban.
Ne hencegj, Miska.
De bizony meg én! Aki nem hiszi, az fogadjon.
Áll a fogadás!, kiáltanak fel mind a hárman.
Aki veszt, fizeti a virslit.
Kezet rá!
Tehát holnap este 7 órakor itt lesz a virsli.
De forró legyen ám!, tette még hozzá Tompa.

Másnap a kijelölt időben ismét összegyűltek a pajtások. A szobában már várt rájuk az odaren-delt virslis, forróvízzel és a tormás virslivel. Tompa diadalérzettel fogott hozzá a virsli pusztításához, s egymásután tűntek el a virsli párok, egy… kettő… hét… kilenc. A jogászok összenéztek.
Úgy látszik, mi leszünk a vesztesek.
Pompás gyomra van ennek a Miskának!
A virslis egyenkint hozza a forró virsliket, már a tizenegyedik párt. Tompa még ennek is élvezettel eszi meg a felét. A másik felét már csak gyűri magába. A diadal már biztos, csak egy pár van hátra, mondogatták a jogászok.
A virslis hozza az utolsót: a tizenkettedik párt. Tompa átveszi s beleharap. S aztán?…Eldobja, felugrik és kifut. Másnap reggelig nem látták. Azóta sohasem evett többé Tompa Mihály virslit.

(Forrás: A nevető Magyarország, MEK)

Szerkeszti: Bölöni Domokos