Mikor rehabilitálnak?
(Írtam Székely János Semmi – soha című versének hatására)

Mi, nyugdíjas tanügyiek,
lélekkeresztfás korban éltünk,
eszmetőröket döftek belénk,
és mint az elítéltek, féltünk.
Félelem-őrangyal
csimpaszkodott belénk,
ki álljt parancsolt
tettünknek és a szánknak,
ám a mai hatalmasok
bennünket ezért sosem szánnak.

Politikusokat rehabilitálnak,
kike a múltban sérelmek értek
– ezzel magam is egyetértek –
ám a nyugdíjas tanügyiek is várják,
hogy őket is rehabilitálják.

Múltunk – kínpad,
jelenünk nyögés;
már nem szédít el
ígéret-zümmögés.

Rágondolva szinte megdermedek:
miként tanítottunk annyi gyermeket!
Télen, ha fagy dühöngött,
nagykabátban tanár és nebuló,
rongyos kályhában köhécselt a láng,
füst-szúnyoghadak csípdesték szemünket,
s esőben beázott rozzant iskolánk.
És a nyugdíjas tanügyiek várják,
hogy mindezekért rehabilitálják.

Muszáj volt kibírnunk a párttitkárt,
és teljesteni, amit ránk diktált;
reflektoroztak a besúgók minket,
ugranunk kellett, ha egy „elvtárs” intett.
Kollektivizálás, muszájagitálás,
idétlen ügyekért a „harcos” kiállás;
szép szaktantárgyunk elhagyatva korhadt
– előbbre való volt a „mezgazgyakorlat”;
lélekbénító volt a kulturális munka,
a fajtáját az egész falu unta;
ha szóba döccentél kulákkal vagy pappal,
ha kibuggyant szádon leláncolt magyar dal,
ha kifakadt szíved valamelyik sebe,
mert úgy rémlett, nincs út, se ki, se be
– hetekig reszkettél csontig elgyávulva;
vajon nem vagy-e máris elárulva?!
Mindezért a tanügyi nyugdíjasok várják,
hogy őket is rehabilitálják.

De azért titokban neveltük
a gyermeket s a népet,
szívükbe oltottuk
az igazat s az örök szépet.
Népviselet, népdal, magyar tánc
kicsinek meg nagynak,
mert ezek a lélekben
mindig ott maradnak.
Ám a nyugdíjasnak sanyarú a sorsa,
hiányzik belőle az élet sava-borsa.
Hogyne csapnék ezért ribilliót?
Egyes urak kapnak vagy harmincmilliót,
de a csóró nyugdíjas annyit csupán,
mellyel a hónapot átbotorkálhatja
keservesen, szűken, sután.
És a tanügyi veteránok várják,
hogy legalább őket rehabilitálják.

– Barátaim! Kollégáim!
Dehogy rehabilitálnak.
Most is fejünkhöz nyögdíj-bilit vágnak.
Szeretnék, ám szégyen mondani
egy szót, jó cifrát és nyerset…
De legalább dühömben
kilövöm e verset!

Szerkeszti: Bölöni Domokos