Egy festőhöz

Ne vedd zokon, barátom, de zavar ma
A harsány kék, piros, az éles barna,
Két izmos hős, ki kűzd a képeden.
Nem az erős, de az, ki fáradt,
Nem vonz a gőg, csak az alázat,
Már más a szép nekem.

Hisz szép a nap, ha delelőre hágva
Arany tüzet ragyogtat a világra,
Kedvesebb mégis énnekem, amint
Ellankad fellegekbe bújva,
De egyszer még kivillan újra
S szelíden visszaint.

Nem igéz engem már a büszke szó sem,
És szebb a fáradt, mint a ragyogó szem,
A szivárványnál szebb egy árnyalat.
A piros arcnál szebb a sápadt,
S szebbnek látom az őszi fákat,
Mint gazdag lomb alatt.

Kék dombok enyhe képe, mint a Tátra,
Hamupipőke szebb, mint Kleopátra,
Mert mit nekem a megszokott arány?
A nagyon soknál több a semmi,
Nem győzni, szebb legyőzve lenni,
Ki boldog, mind silány.

S ha bosszant ez a csendes, bús alázat,
Festőm, hát fesd meg a szegényt, ki lázad
S indul nemes halálba gyulladón,
De száll a golyó, száll sziszegve,
Megáll a szív s egy hős idegre
Hoz zsibbadást az ón.

Felejtve fekszik, hisz már rég esett el.
Festőm, hát fesd meg bús, finom ecsettel
Az elmúlásnak sok halvány szinét:
A piszkot, port, egykedvü estét,
Az oszlást, amely ifju testét
Szelíden bontja szét.

Forrás: Összegyűjtött versek. DIA