Hogyan sírok én, gazember?!

A ZOKOGÓ MAJOM épülete ma már nincs meg, de tovább él a romantikája. Valamelyik napon, amikor a romos és poros telek lábánál megálltunk s kissé megilletődve pillantottunk a téglarakásokra, azon tűnődtünk, hogy is fűzhet annyi embert oly sok emlék, hála és szeretet ehhez a zsebkendőnyi helyhez, amely a megszépítő távlatból az emberi fölszabadultság és otthonosság katedrálisa lett? Bár lehet, hogy e távlat nélkül is valóban az volt. Mert Androvics, aki a harmincas évek vége felé nyitotta meg üzletét a vármegyeháza szomszédságában s pár percnyi járásra a nyári színkörtől, maga is mélyen demokratikus érzelmű, fölszabadult ember volt, aki abban lelte örömét, hogy kicsi vendéglőjét fiatal tanárok, hivatalnokok, mindig éhes és szomjas színészek, írók és újságírók meleg fészkévé, vonzó otthonává varázsolta a maga személyiségével.
Bármiről folyt is a vita, ő sosem szólt közbe, hogy ne veszélyeztessék üzletét túl liberális eszmék szétharsogásával, hanem épp ellenkezőleg; teljes védelmet nyújtván minden szabadgondolkodónak, éberen fülelt az utca felé, s ha gyanút fogott, mindjárt odaintett valamelyik asztalhoz, s a borospohár oltalma alatt konspiráló emberek egy lendülettel már át is léptek az ő lakásába, amelyet épp e célból csupán egy függöny választott el a vendéglőtől. Közben Androvicsné, a kedves Mamuka, aki részt vállalt ebből a misszióbó1, buzgón hordta a nagy tál csipkésen rezgő főtt húsokat e szellemes és tehetséges szegénylegények elé, mintha a fiai volnának, s javarészükkel tegeződő bizalmasságban is volt, így szólván hoz zájuk: „Egyetek hé, ne éhezzetek, mint otthon!” Tulajdonképpen ez a romantikája a Zokogó majomnak, s nem az, hogy ott az erdélyi konyha ismert ínyencségein kívül valami más különlegességet is lehetett kapni.
Zokogó majom…De vajon ki volt a névadó? Én, amikor regényem címéül kölcsönvettem a szellemes firmát, amelyről úgy éreztem, hogy Kolozsvár sorsát, történelmét jóban és rosszban egyaránt kifejezi, azt a változatot éreztem hitelesebbnek, amely szerint Hektornak, a pikolónak volt ebben a legnagyobb, a kezdeményező szerepe. Állítólag ő mondta a tartozás törlesztéséért kunyeráló szódavizesnek, hogy a góré fizetésképtelen s különben is most épp kolerás, vagyis bánatában betintázott, és ott sír a biliárd­asztalra hajolva, mint egy majom. Androvics úr meghallotta ezt, és lecsapott a cipószájú pikolóra. De hadd idézzük a többit a Zokogó majom című regény prológusából épp attól a pillanattól kezdve, amikor Androvics fölkapja a dákót:
— Hogy sírok én?!…Mondd csakk ki még egyszer!…Hogyan zokogok?! Mint egy majom?…Vagy tán gorillát köptél ki a szádon?!…
A vendéglős hol jobbra, hol balra vágott, aztán a mozdulata elakadt, s csak állt nagyra kerekített szemmel és fölhúzott szemöldökkel: valami tétova öröm csiklandozta meg.
— Szóval zokogó majom?…Hát persze!…Erre régebb is gondolhattam volna!…Zokogó majom…Zokogó majom…
Aztán akkorát kiáltott, hogy a padló szinte földobta a pikolót. Mikor Hektor odabátorkodott, így szólt hozzá:
— Ebben a pillanatban elnyargalsz Grátzhoz, a firmafestőhöz és megmondod, hogy hivatom!
Miután pedig a kispincér kifordult, Androvics úr kerek potykaszájjal kacagni kezdett, majd a biliárdasztalra borult, és hangosan felzokogott…

Forrás: A Fehér lótól a Zokogó majomig (Mozaikok egy város vendéglátóiparának múltjából), Irodalmi Jelen, 2009, szeptember 10.

Szerkeszti: Bölöni Domokos