Nem hallgatni, hanem beszélni kellene ’56-ról

LEVENDEL LÁSZLÓ – ACZÉL GYÖRGYNEK

Tisztelt Aczél Elvtárs!
Legutóbbi beszélgetésünk folytatásaként, a „téma” kibővítésére és álláspontom tisztázására írom ezt a levelet.
A magyarországi szocializmus kívülről nézve elfogadható vagy éppen tetszetős külleme ellenére napról napra nő szorongásom, ha a holnapjára gondolok. Bárhogy kutatom a kapaszkodókat, a javulásra mutató, még oly szerény adatokat, csak a krízis mélyülését érzem az ország gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális, egészségügyi, egész „human aspektusa” tekintetében. Ugyanekkor a vezetés elbizonytalanodását, a döntésképtelenséget, sok középvezető cinizmusát, politikai kétéltűségét, a kettős könyvelést, a látszólag modern, „reformer” attitűddel takart elvtelenséget, a kivárási taktika, a helyezkedés erősödését tapasztalom, különös tekintettel az utódlás kimenetelére. Lent pedig a munkásság csalódottságát és indulatosságát az életszínvonal és fokozódó különbségei miatt. Az értelmiségben, a hatvanas években annyira lojálissá vált, „konszolidált” értelmiségben pedig a távolodást érzékelem, nemcsak a párt aktuális politikájától – tömegesedik a disszidálás a szocializmus egészéből.
Barátaim naiv, örök reménykedőnek csúfolnak, én meg közben azon töprengek, hogy az ellehetetlenülés román vagy lengyelországi válfaja felé halad az ország. A „mennél rosszabb, annál jobb” híveivel, a katasztrófára játszókkal szemben képtelenek volnánk megértetni, hogy nagyobb szerencsétlenség nem érheti ezt a népet, mint ha újabb zűrzavar, felfordulás szakad rá? […]
Minél nagyobb a baj, annál inkább szükség van az összefogásra, valódi és nem manipulált népfrontpolitikára. De hogyan lehet ilyen népfrontpolitikát kialakítani, míg a szocializmus különböző életutat megtett, és emiatt különböző nézetű, a kiutat másképpen látó elkötelezettjei sem képesek párbeszédre, mert hiányzik köztük is a közéleti kultúra, a más véleményével szembeni elemi tolerancia. Inkább eltűrik az elhallgatást, a körmönfont megfogalmazást, mint a tisztességes, egyenes véleménynyilvánítást. Mi több, erre szocializálják a fiatalokat, ha netán ösztönösen még romlatlanok lennének. Valóban képtelenek vagyunk ennek a rákosista gyakorlatnak a maradványait felszámolni? Persze én is tanulhattam a párton belüli frakciózás veszedelméről, a párton belüli ellenségről, csak azt nem tanították: hogyan lehet a párton belül demokrácia, hogyan alakulhat ki egységes vélemény a nézetek szabad kinyilvánítása, küzdelme nélkül. Pedig mióta eszemet tudom, mindig is volt véleménykülönbség a munkásmozgalomban, csak abban nem vagyok biztos, hogy a kimondott vagy ki nem mondott nézetek voltak a befolyásosabbak.
A véleménynyilvánítás lehetőségét ismét túlértékeltem: legalábbis a Ligetben írt cikkem kapcsán ezt kellett tapasztalnom. Én nem ’56-ról írtam, hanem az ország humán bajainak kóreredetét próbáltam elemezni, hogy jobb eséllyel keressem a gyógyítás szelíd, megrázkódtatás nélküli útjait. Természetesen nem kerülhettem meg ’56-ot, de tényleges mondanivalóm érdektelenné vált, figyelmet sem keltett; csak néhány kiragadott, kontextusából kiemelt mondatom vált a betiltás okává. Indok: így nem érintették harminc év óta ’56-ot, ez megkérdőjelezi az e kérdésben kialakult nemzeti konszenzust, és sérti az egész Kádár-rendszer legitimitását.
Én mindezeket nem hiszem, mindezt másképp látom. Elég nagy baj, hogy az 1956. decemberi elemzéshez mereven tartja magát a vezetés, átengedve az élő emlékeket és a történeti kutatás tényszerű adatait, a differenciáltabb elemzést a nem szocialista, vagy azokkal éppen ellenséges erőknek. Már a 25. évforduló értékelése is csalódást keltett bennem, és most, ebben a nehéz helyzetben hasonló megközelítés nemcsak szubjektíven lenne nyomasztó, hanem a politika tisztulása és a szocialista pozíciók erősítésének lehetőségét is elmulasztaná. Nem igaz, hogy ’56 értékelésében nemzeti konszenzus van. Kétarcúság, hallgatás, közömbösség, az egyet nem értők védekezése – ezek a tények léteznek. […] Sokan úgy gondolják, hogy az 1956 decemberi határozat revíziója csak a Kádár utáni időszakban lesz lehetséges. Ha Ferenc József már életében megengedhette az aradi vértanúk emlékművének felállítását és Kossuth hamvainak hazahozatalát, úgy gondolom, Kádár János megengedhet magának – az 1963-as amnesztiához hasonlóan – gesztusokat 1956 értékelésében, éppen az SZKP XXVII. kongresszusa után. Egy ilyen gesztus – „most és nem majd” –, megítélésem szerint erősítené és nem gyengítené a szocializmus hazai pozícióit. S ez az elgondolás mindenképpen egyenesebb és tisztességesebb, mint a legitimitást féltőké, amely inkább kivárásnak, hatalmi manipulációnak, pozícióvédelemnek tűnik.
Végül is tartozom megmondani személyes élményeim alapján, hogyan látom az 1953–56-os évek szocialista útkeresését, a magyar progressziótragikus bukását a restaurációs, az ellenforradalmi és a rákosista erők mesterkedése ellenében. A szocializmus megújítására irányuló politikai felkészülés kezdeményezői, legfőbb aktivistái az önmagukkal is küzdelmet folytató kommunisták voltak, a meghurcoltak, börtönbe zártak, a koholt perek, a mélyülő politikai, gazdasági, morális válság felismerői – különösen Sztálin halála után, a XX. kongresszus kisugárzásában. Igazságkeresés és ideológiai tisztázatlanság, félelem és remény, bűntudat és megtisztulni akarás – mindez egyszerre munkált a reformerekben, akiket akkor revizionistáknak neveztek. Nemcsak a hatalomátvétel puccsista menetrendje nem merült fel a revizionista táborban, de még szervezettségre sem törekedtek. […] Az „ellenforradalmi szervezkedés” vádja biztosan hamis. Köztük voltam, tudom, mit gondoltak. Losonczy Géza – mint kezelőorvosát – teljes bizalmába fogadott. Soha szocializmusellenes, szovjetellenes kijelentést tőle nem hallottam, ilyen hátsó gondolatot nála nem éreztem. Ugyanezt mondhatom Harasztiról, Újhelyiről, Donáthról, Jánosi Ferencről, Tánczosról, Kardos Lászlóról és a többiekről. Ellenkezőleg: reményeink, várakozásunk a SZU-ban Sztálin halála után kibontakozó változásokhoz, a XX. kongresszus eszméihez kötődtek. Nem az összeesküvés, a szervezkedés, hanem a felkészülés hiánya volt jellemző a revizionistákra. A jobbítás vágya, az események mederben tartása, a „menteni, ami menthető” attitűdje sodorta, lökte őket a történésekbe, az események exponált helyéire.
Magam is erősen Losonczy Géza politikai befolyása alatt voltam, s ezt egy történésmozaik felvillantásával tudnám jellemezni. Losonczy Géza lakásán voltam szemtanúja Újhelyi Szilárd szinte apátiás depressziójának, ott értesültem Losonczy és Nagy Imre vitájáról stb. Hazatértemkor a házfelügyelő adta át az üzenetet, hogy hívják a kommunista orvosokat, fehér köpenyben menjenek be a XII. ker. pb székházába, mert ott a felkelők támadásától tartanak. Feleségemmel és Bakács Tiborral együtt mentem, és ezt éppen úgy nem éreztem Losonczy intenciójával ellentétesnek, mint azt, hogy ebben az időben lakásom tele volt veszélybe került pártfunkcionáriusokkal. […] Veszélyhelyzetben együtt mentünk az éjszakai kijárási tilalom ellenére (én orvosi táskával és igazolással), pártot szervezni Nagy Imre és Kádár János mögé.
Én így érzékeltem, éltem meg Losonczyék politikai befolyását. Miféle ember lennék, ha megtagadnám Zöld Sándorral való szoros kapcsolatomat, vagy Losonczy Gézát, Haraszti Sándort, Kardos Lászlót, vagy a még életben lévőket?
Sok emberrel érintkezem, látom, hogy mi folyik az országban, mi folyik értelmiségi körökben. Gyermeki csodálkozással figyelem: ismét én vagyok arossz, aki barátait politikailag megterheli?
1956 megítélésében az emberek rendkívül megosztottak élethelyzetük, élményeik, és az újabb generációk: ismereteik szerint. Nemzeti konszenzus? Sokan szinte semmit sem tudnak, a tényeket sem ismerik. És a szubjektivitással is számolni kell. […] Nem hallgatni, hanem beszélni kellene ’56-ról a 30 éves évfordulón. A vitában a kommunistáknak, különösen a Rákosi börtöneit megjártaknak – akik még vannak –, az így vagy úgy meghurcoltaknak lehetne mondanivalójuk a fiatalok, de az egész nép számára, és szégyenkezniük sem kellene akkori kiállásuk; állásfoglalásuk, eszmehűségük és belső emberi drámájuk miatt. ’56 értékelésének a legkülönbözőbb változatát – a szélsőbaltól a szélsőjobbig – megismerhettük. Hatásos lépés lenne, ha ezeket az értékeléseket egy hozzáértő, nagy társadalmi reputációjú történelemtudós szerkesztésében közreadnánk. Mennyi görcs oldódna egy ilyen tabu megszűntével!
Mennyire segítené a politikai nyíltság fokozása, erősödése az annyira szükséges nemzeti konszenzus fejlődését! […] Talponmaradásunkhoz a legkülönbözőbb nézetű emberek közös akarata kikovácsolható.
Figyelmét köszönve, tisztelettel üdvözli:
Levendel László
1986. május

/A levél másolatát Levendel László elküldte Pozsgay Imrének és Nyers Rezsőnek, akik akkor az MSZMP Központi Bizottság tagjai voltak./

Forrás: Leveles könyv – EGY KORSZAK TÖREDÉKEI, 1956–88. Liget Műhely Alapítvány, 2012