Prológus
Május 29.

Annyira sötét van… és én annyira félek. A szél süvít, az ablakokat csapkodva tombol, tör és zúz, akár az ember, akárcsak Ő. Mert Ő elvett tőlem valami fontosat, nagyon fontosat… és most magányos vagyok… A szél tovább verdesi az ablakokat, esőcseppek fájdalmasan koppannak a tető redőzött felszínén. Hangos, mintha a fülemben dübörögne minden zuhanó csepp folyékony testének halála… kopp-kopp…
Hosszú árnyak nyúlnak meg a padlón, szinte látom…érzem sötét arcukon a vigyort… Annyira gúnyos, annyira pökhendi, annyira undorító…annyira emberi. Dörrenés hangja száguld át a házon, az árnyak megrezzennek, és nekem muszáj összehúznom magam. Jeges hűvösség hatol csontjaimig, egész testem remeg, mint egy bábú, amelyet több cérnán rángatnak ezer irányba, meleg könnyeim pedig végigcsordulnak arcomon. Mindig ez van, ha esik, és felhők áradatában fürdik a Hold…
De miért is írom ezt le? Mire jó ez? Egy egyszerű füzettől nem várhatok
megoldást, nemde? Még a kérdéseim is hasztalanok… Hasztalan vagyok, és kibaszottul magányos… kell valaki… Valaki, aki gyönyörű, mint te voltál, valaki aki csakis az enyém, és nem vehetik el tőlem.
Meg fogom alkotni!

 

Június 21.

Pár órája láttam egy gyönyörű nőt séta közben. Csak céltalanul bolyongtam az utcákat róva, zsebredugodt kézzel, amikor megpillantottam őt. Várt valakire. Karcsú teste csinos, királykék ruhába bújtatva, hosszú lábai sötét harisnya által körbefonva, fekete magassarkúban álldogált háttal nekem. A hátán fekete csipke vette át a ruha bársonyos anyagának helyét. Kétségtelenül csinos volt, de az első dolog, amit megláttam rajta az a nap simogatására aranylóan megcsillanó mézszőke haja volt. Hosszú, göndör loknik hullottak vékonyka, nőies vállára. Nagyon megtetszettek a végtelen búzatáblák színét idéző tincsek, melyeket meglibbentett a langyos szellő.
Odaléptem hozzá, és nem tudom mi történhetett utána… Nem igazán emlékszem, csupán néhány emlékfoszlány dereng fel előttem. A lány sikítása, a pincénk nedves kövezetén csattanő törékeny test, selymes hajának érintése, amikor beletúrtam.
És most újra leírom mit tettem, pedig elrettentő, mégis elégedettséggel tölt el. Ujjaimon vörös nedv, közöttük pedig szőke hajszálak. Körbepillantok. Vér. Nem sok, de épp elég, hogy megszeppenjek. Majd a lányra pillantok. Már nem is olyan szép hiányos hajzuhatagával, vérző fejbőrével, arcán könnymaradványokkal. Vállat rántok. Legjobb lesz távozni. Összeszedem kitépett haját, s kimegyek a pincéből. Ez nem is az én házam. Feljöttünk volna a lányhoz? Nem tudom, de nem is igazán érdekel.
Amint kiérek, hűvös szél táncol körbe. Az égre vetem tekintetem, mélykék, szinte ébenfekete, ezernyi gyémántdarabbal beszórt bársony. Az ezüst Hold sápadtan üdvözöl. Haza indulok az éj egy sötét, gusztustalan árnyaként.

 

Július 9.

Kezem formás combokon siklik végig, hófehér, makulátlan, egészen puha bőrt érintve. Bűnösen élvezem, amit teszek, a gyengéd bevezetője a játékomnak. Felizgat, ahogy az ismeretlen nőre pillantok, döbbent tekintetére, megszeppent arcára, karcsú alakjára, hullámzó kebleire, hosszú, vékony lábaira.
Kezembe veszem lábfejét, bokájától kezdve ajkaim útra kelnek a csinos testrészen, csókokat hintve érzékeny bőrére. Amint belsőcombja selymességének ízét kóstolom, édes sóhajt hallat.
Nem tudja mi következik, fogalma sincs, ezért annyira izgalmas a játszma! Ez nem holmi gyengéd romantika története, ez túlélésről szól, és arról, hogyan tarts életben valakit, hogy ne csupán emléke maradjon, amelyet majd az idő tengere kimos az emberek elméjéből.
A kéjes hang élesebbé válik. Sikolt, ahogy a kezembe akadó fegyvert meglátja. Egy balta, melyet könnyed mozdulattal lendítek a levegőbe. Már nem az ijedtség miatt sikoltozik, hanem a fájdalomtól, ami a fejsze élének útján hasít belé. Nem eléggé éles, újra le kell csapnom, és újra, meg újra. A torka kiszáradt, ajkai néma sikolyra nyílnak, könnyek peregnek le arcán, ami a ráfröccsent vérrel keveredik. Ez az ami tényleg tetszik. Végre más érez fájdalmat, nem én, nem a családom…

 

Augusztus 14.

Mélyen a szemeibe nézek, jégkék árnyalatban játszik, amibe néhány fehéres, néhány mélyebb azúr kis vonalka vegyül. Pupillája kitágult a rémülettől, de nyöszörgésen kívül másra nem futja összeszorított gyöngyfogsora közül, betömött szája nem válik a hang tölcsérévé.
Arcára simítok, ő megrezzen. Arca ívén néhány pillangó könnyedségű csókot hullajtok el.
-Ez picit fájni fog…-búgom, majd megérintem szemhéját, aztán kitámasztom azt, hogy ujjaim határozott mozdulatával nyúlhassak a szemüregébe.
Rengeteget gyakoroltam, hogy ezt a mozdulatot véghezvigyem. Kissé nehéz, pontosnak kell lenni, de hamar sikerül, a látoidegével együtt húzom ki, vér csöpög a padlóra. Szemei helyén két sötét, véres üreg.
A szemgolyókat tartósítószerbe pottyantom. Nevetnem kell a helyzeten. Annyira szépséges látvány! Homlokára csókolok, majd felállok, s utamra indulok a éj bársony sötétségében.

 

Szeptember 28.

Új szomszédok költöztek a tömbházba, amelyben élek. Már ha még élek. Nem igazán tudom. Néha elfelejtek lélegezni is, és mikor ráeszmélek erre, eltöprengek, hogy szükségem van-e egyáltalán a tüdőmet kitöltő levegőre. Talán már csak egy báb vagyok, melyet saját célja elérése irányít…
Szóval, új szomszédok. Magas nő olcsó mosollyal, drága parfümmel, rövid hajjal, hosszú szoknyával, sápadt bőrrel, élénk, skarlát ajkakkal. Csinos. Középkorú férfi olcsó flanelinggel, drága autóval, folyton morcos, savanyú ábrázattal, ámbár izmos, mondhatni vonzó testtel. Egymásba karolva járnak. Semmi különleges nincs bennük, mégis úgy érzem, meg szeretném őket ismerni… Nem is, inkább megfigyelni. Talán úgy ahogy a tudósok az állatokkal teszik. Hogyan viselkednek kettesben, ha azt hiszik, senki sem látja őket? Az biztos, hogy most pakolnak.
Utálom a lépcsőházban visszhangzó hangok zaját. Valami bútordarab leesik. Olyan mintha dörögne az ég, az esőre emlékeztet… Az eső pedig magányt ébreszt bennem, mardosó magányt…
Még fontos szervek hiányoznak, hogy elkészüljön a remekművem, s a már meglévők zsugorodásnak indultak minden igyekezetem ellenére. Szörnyű!

 

Október 16.

A szomszédaim az őrületbe kergetnek. Veszekednek, kiabálnak, és még ki tudja mit csinálnak, ami ilyen hangos csattanásokkal és sikításokkal jár? A szüleim jutnak eszembe. Túl gyakran jár már rajtuk az eszem. A meghunyászkodó, bántalmazott nőben édesanyámat vélem felfedezni. Összeszorul a szívem. Nem tudom meddig bírom még…

 

Október 31.

Egy vese megszerzése mulatságos, fel kell szelni a hasfalat, és szinte minden belsőszervtől meg kell szabadulni, hogy megkaparinthassuk. Vicces volt tehát az estém eddig.
De csakis eddig a pillanatig. A falakon átszűrődő hangok felajzanak, dühítenek, izmaim megfeszülnek, de testem feladja a harcot elmém sötét oldalával. Úgy érzem, mintha egy démont engedtem volna szabadjára, agyamat homályba vonja a harag sötétlő ködfelhője. A testem már mozdul, áttrappolok, habozás nélkül rúgom be az ajtót. Csattanás. Vékonyka test van a földön, férfihang dörren a fátyolos csendbe.
-Ezt érdemlem, te hülye kurva?- egy erős kar emelkedik a levegőbe, egy bőrövvel ostorként csap le a védtelen áldozatra, az elfúlóan nyög egyet, a sírás megtöri hangját, a nő felhasadt bőréből vér buggyan elő. Nem hagyhatom, hogy a múlt keze belenyúljon jelenünkbe és megszennyezze azt ismétlődő árnyaival.
Lekapom én is az övemet, mire odafordulnának hozzám, már a támadó mögött állok, s a szíjjal fojtogatom. Hörög, izgató hang, de nem akarom így megölni. Megpróbál leszedni magáról, de nekizuhanunk egy kredencnek, beveri a fejét, kótyagos és majdnem elájult. Remek!
A szél becsapja az ajtót. Nem érdekel. A hátára fordítom, elveszek egy hússzeletelő kést, elkezdem felnyitni a mellkasát.
-Te jó Ég! Mit csinálsz?- sipít fel egy éles hang mellettem kétségbeesetten, s amikor a gyenge kéz lefogna, durván ellököm a törékeny testet.
-Megváltom Önt.
Nem is tétovázom tovább. A bordák reccsenését és a rekedt kiáltást hallva elvigyorodom, megtörtek a csontok, mint a tulajdonosuk. Benyúlva az üregbe tapogatózni kezdek. A művem utolsó része: félelemmel telt szív. A vadból lett zsákmány rémült tekintete megtisztel, felnevetek, amint kiemelem szívét. A vérveszteségtől annyira elernyedt, mozdulni sem bír. Mulatságos! A szíve mégis dolgozik tovább, pulzál és dobban a kezemben, egy verdeső kismadár képét idézi fel bennem. A sikamlós felületre nyalintok. Még sosem élveztem a csonkítást ennyire, szinte teljesen felizgat!
Az eddigi áldozataim sem voltak felettébb jó emberek: szívtörő ribancok, örömlányok, tolvajok, álszent korcsok. Ennek a férfinak tetteit viszont heteken át kísérhettem végig.
Elvágom az artériát és vénát, melyek még a testhez kötik a szervet. A férfi pislog még párat, majd szeméből kihunyik az Élet fénye. Szétnézek, a nő elmenekült. Talán meg se érdemelte, hogy megmentsem. De sietnem kell. Halloween éjszakája van. A szellemek és emberek világa közti határ szinte teljesen elmosódik. Most vagy soha! Hazaszaladok, hogy behelyezzem az utolsó működtető rugót a testbe, ami testrészek összevarrt tömkelegéből áll. Homlokon csókolom közben, majd várok. Percek telnek el, vagy órák, nem tudom.
Szirénák hangja töri meg a csendet. Dühömben felforgatom a szobát, de megszökök az ablakon keresztül, mielőtt bejuthatnának és elkapnának.

 

November 17.

Már két hete bolyongok űzött vadként. Fogalmam sincs hogyan úszhattam meg eddig. Már nem érdekel mi lesz velem. Annyi embert használtam fel a semmiért. Ő már nem jön vissza, és tudom ki a felelős ezért!
Síneken sétálok át, megtorpanok, kezembe veszem a telefonom. Hiába hívom, ki sem cseng, a néma vonalba üvöltök:
-Te tetted, te rohadék. Te ölted meg őt, apa!
Valami forrót érzek arcomon, a könnyeim a fagyos szélben az arcomra fagynak. Szipogok, majd elmerengve figyelem a körülöttem táncoló hópelyheket. Mindent eltakarnak majd, talán az én bűneimet és vágyaimat is maguk alá rejtik, ha elmosni nem is tudják.
Az alagút végén fényt látok. Vakító. A megváltás fénye ez? Annyira gyönyörű! A vonat sikít, ahogy próbál megállni a csúszós síneken, már késő, és oly mindegy. Hisz az élők is csak vakációzó halottak, az én vakációm itt ér véget. Fájdalmat érzek, fizikait és megkönnyebbülést, észlelem, ahogy a napló kiesik kezemből, a lapjait széthordja a szél. Végre utánad mehetek, veled lehetek. Kérlek, óvj meg a Pokoltól ismét, Anya!

2015. július 19.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ