Szememmel követem a könnyű, kékfehér bárányfelhőt, tűnik gyermekkorom sok-sok felhője után… Tétován állok, kezemben a súlyos, táltos, parazsat evő vas vasalóval, – biztosan több százévesnél – már régen nem kapott enni.
– Milyen erősek voltak a hajdani asszonyok, a patak kristálytiszta hideg vízében öblített, naptüzén száradt ruhát megvasalták ilyen nehéz vasalóval, az fogyasztotta nagy nyugalommal a parazsat, forró nyomán talán lángra gyúltak, égre szálltak álmaik… Én alig bírom tartani, jó lenne megpróbáljam használni, amíg nem késő.