ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

NEM ÉLNI KÖNNYEBB

Nem élni könnyebb. Mert kígyómarástól
csak az fél, kinek forró az ere.
Még egy percünk se szűz az elmulástól,
a halál élő nyaka-kötele.

Megérint egy változatlan világról
pár kóbor sejtelem igézete:
mint mérnénk föl: valóság, vagy mese?
lehet-e kévét kötni napsugárból?

Nem élni könnyebb. S a szabadulástól
hogy fél, ki öl-zabál és kínba görnyed
s mint szélmalom, buzgón leget lapátol!

A fürdőben mennyi víg test ficánkol:
száz év, és óceánban tündökölnek.
Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.

BÚCSÚZÓ

1

Mit adhatok? majdnem semmit: tanácsot.
Ezernyi sors közül nem léphetek
sorsodba, míg rád örvény torka tátog,
hogy magad ellen is megvédjelek.

2

Mit vágyad kér: lopd és rabold magadnak;
mit lényed kér: bőven terítve van.
Csupán a káprázatok szomjuhoznak,
a valóság nem eped szomjasan.

3

Bármennyi gonoszságod, balgaságod
nem is súrolja tiszta mélyedet.
Ha szövevényed és kérged lehámlott,
kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.

KÉT VILÁG HATÁRÁN

Az alvilágba ereszkedni könnyű,
ott mások szunnyadnak, szeretteink
nyugosznak, bennünket nem hagyva nyugton;
azátal léteznek, hogy nincsenek,
s e viszásság az élőt perzseli.
De tudsz-e fölszállni oly másvilágba,
ahol te nyugszol? Halld: oly másvilágba,
ahol te nem vagy? Mert ott istenek
s istennők vannak s alszanak helyetted,
mint borzalmas kövek. Lavinaként
agyonnyomnak, de létük aranyából
préselnek újjá. Mondd, föl tudsz-e szállni
hozzájuk, végzeted szikláihoz?

Egy lépés önmagadban, befelé
az  eseményen és káprázaton túl
a változatlan űrbe, önmagad
kútjába – ott lakik mind: a vidám
közlékeny kedvű Venus, a sugárzó
pompás Apollo, életen s halálon
átalvezérlő Merkur, hallgatag
de legbölcsebb Saturnus, és a többi
nem sejtett, messzi, felséges segítő.
Ha tán eléred és érinted őket,
megrezdülnek, hatalmasan felelnek,
s mit ők üzennek, szóba öntheted,
mint isten és mint istennő dalolhatsz;
s a föld megborzong és táplálkozik,
beléd hal, aztán újjászületik
íly daltól. – Más dal: legföljebb ügyesség.

AZ ÉJSZAKA CSODÁI

A városvég itt csupa szürke ház
a részegekre angyalka vigyáz
s a villanyfényben mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak háztetők
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezők —
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség —

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát —
aranypor mállik az éj válláról
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
— a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád,
szomszédban a Vakos néni,
ferdeszáju Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód a kis-inas —

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát —
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát —

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul mint a barna béka,
vele mozdul az árnyéka
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből mint a füst,
az ereszről mint ezüst —
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg —

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja mint a furulyát,
azt fújja hogy: „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé —
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé —
Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket:
ez már mégis hajmeresztő
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
mílyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél mint nyári réten,
kisgyerek lett újra szépen,
mézes kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
— és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal;
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ