A rakodók mindenkit csókoltatnak (1986) kötete óta az egyik legkedveltebb publicistám. Igaz, hogy Új Pétert és Tóta W. Áront is szeretem, de Megyesi Gusztáv úgy néz rá a valóságra, ahogy Gulliver rácsodálkozhatott a világra. Szarkazmusa katartikus, humora nem olcsó, sziporkái revelációként hatnak. A jövő évszázad nebulói ebből a kötetből pontosan tudhatják majd, hogyan élt a magyarság a harmadik évezred elején. Jó ízléssel pécézi ki közéletünk anomáliáit, s szarkazmusa sose lépi át az ingerküszöböt. Sajátos és egyedi humora van. Lehetetlen egyet nem érteni vele. A látszólagos műfaj, a karcolat mélyenszántó problémákra mutat rá. Az úrhatnámság szolgákat szül, s a kötet egyedi módon mutat rá arra, hogy az ország nemhogy Európa felé közeledik, hanem új feudalimust épít alázatos, görnyedt hátú összeszerelőtömeggel. A betegségben, ami érte, őszintén egyet érzek vele.

Magvető Kiadó

Afféle minősége ő a magyar riportnak, mint Bodor Ádám a novellának. Esterházy Péter egyszer azt írta, ha újságíró lenne, Megyesi Gusztáv szeretne lenni. Szarkasztikus hang, mélyáramú irónia, éleslátás és a gondolati futamok meghökkentő fordulatai jellemzik a publicisztikáját. A magyar sajtótörténet egyik legérdekesebb és legeredetibb alakja, tanítani képtelenség, észjárása szavatosság. Ő az az újságíró, akit nem lehet becsapni. Éltető eleme a képmutatás, a butaság, a hazugság, a bornírtság és a hétköznapi abszurditás. És igen, neki is van strómanja, az igazság.
Ez a könyv válogatás a Népszabadságban megjelent írásaiból. Lenyűgöző panoráma az ország, az újundokok és a régiek önhitt grasszálásáról, az illiberalizmus kiépüléséről és lélektanáról, a parvenü újgazdagok és a sokasodó szegények közös Magyarországáról. Tulajdonképpen mulatságos tankönyvet tart a kezében az olvasó. Nevethet az ember, a könnyeit törölheti, míg lapozgatja, ám aztán benn akad a levegő.
„A magam részéről a lehető legjobbkor szigorodott a törvény” – írja az Élet és Irodalom legfrissebb számában megjelent cikkében Megyesi Gusztáv újságíró, a lap főmunkatársa. A szülőtartásról szóló törvényről elmélkedve vall megrázó őszinteséggel saját egészségi állapotáról: „Miután április eleje óta kórházban fekszem, s egy nem túl sikeres műtét után próbálom különféle praktikákkal a lebénult lábaimat mozgásra bírni, végre közölték velem, hogy ne legyenek illúzióim: jelen állás szerint életem végéig tolókocsiba kényszerülök, sőt a rák még ennél is derekasabb munkát végzett: több mint valószínű, hogy életem végéig pelenkázni is kell, de remélik, hogy mentálisan ez nem okoz törést bennem.”

Megyesi Gusztáv: Disznók ideje

Szörnyű esemény bolygatta meg az adventi csöndet: vaddisznók törtek be az államfői rezidenciára, végigcsörtettek Katalin asszony virágoskertjén, amelyet önnön kezével és verítékével gondozott, kezdheti elölről az egészet. Schmitt Pál élete nem forgott veszélyben, nyugtatta meg az országot az elnöki hivatal közleménye, az államfő jól van és várja az újabb aláírni valókat. Mesélem mindezt a svédországi lányomnak, mert karácsonykor mindig találkozunk, körötte svéd rokonok, barátok, s ilyenkor mindig mondani kell, mi van Magyarországon. Azelőtt könynyű volt. Mentem a stockholmi utcán, a járdán magyar koldusok ültek, időnként ordítozva összekaptak valamin, egy idő után elkiáltottam magam a bámészkodóknak, hogy „They are Bulgarians”, így védve körömszakadtáig az országimázst. Most nem jó. Sajnos a svédek is olvasnak újságot meg honlapokat, meglepően tájékozottak, Budapestet sem keverik már Bukaresttel, pedig az ma már ránk nézve volna hízelgő. Tudjuk, persze, hogy a Magyarországról szóló cikkeket meg a washingtoni és brüszszeli üzeneteket a Lipótvárosból diktálják, de hát legutóbb az alternatív Nobel-díjjal kitüntetett bábaasszony is az Orbán-kormányt kritizálta közvetlenül a díjátadás után, hacsak nem Paul Lendvai környékezte meg már a világ bábáit is. Magyarország elmebetegek kezébe került. Ezt szoktam válaszolni Svédországban minden kérdésre, és az ország vezetői nem is sejtik, hogy mekkora szolgálatot teszek nekik ezzel. Lehülyézni őket ugyanis sokkal méltányosabb, mintha az ember elmesélné összes csörtetésüket, ahogyan legázoltak, föltúrtak mindent és kirabolták a makkost. Nem arról van szó, hogy a svédek nem értenék a részleteket, dehogyisnem értenék, ők azt nem fognák fel, hogy miért nincsenek már hónapok óta másfélmilliós tüntetések, én pedig miért nem vetettem be magam már rég a közeli hegyekbe, előkészíteni az ellenállást. Nekünk János-hegyünk van, feleltem erre tavaly kínomban, kétcentis hónál már nem jár a busz, le se bírnánk jönni ellenállni, azóta is ezen gondolkodnak. Olvasom, hogy a szoclib lapok még az adventi készülődés meghitt napjaiban is csak kritizálni és gyűlölködve számon kérni tudnak, nincs bennük keresztényi szeretet. Ha azt veszem, hogy csakis advent idején miket művelt ez a kormánynak, parlamentnek nevezett társaság keresztényi szeretetből kifolyólag, akkor a vaddisznókonda csörtetése szelíd udvariassági látogatás volt az államfőnél.
Gyűlölködve? A gyűlölet egész embert kíván, azzal kell kelni s azzal feküdni, ennyit ezek nem érdemelnek meg. Én ezeket az embereket egyszerűen nem szeretem, viszolygom tőlük, minden lépésük, gondolatuk álságos, a szentestéjük is az, istenfélést játszanak, de figyeljük majd meg az éjféli misén, hogy fogalmuk sincs a liturgiáról, és már a Miatyánkba belesülnek. Kívánok nekik kellemetlen ünnepeket. Ne passzoljon a fenyőjük a talpfába, savanyodjék meg a halászlevük, essen szét a bejglijük, gyötörje őket egész éjszaka a lelkifurdalás, törjön ki rajtuk a pánik, zuhanjanak depresszióba, hogy mit adnak januártól enni a gyereknek, s csak egyetlen éjszakára ne legyen hajlékuk, tudják meg, mi a magyarok legújabb istene.
Valamit ők is sejthetnek, mert a közlemény szerint az elnöki hivatal „öszszehangolt operatív intézkedéssel vadcsapdába csalta az államfői rezidenciára betörő disznókat, és négyet elfogott közülük”. Gondolom, azóta már internálták őket.” (Részlet a kötetből)

Összeállította: Kerekes Tamás