Kedves tanárom volt Kajcsa Jenő, Székelyvajában tanított magyar nyelvet és irodalmat. Képzeljenek el egy alacsony, tömzsi, kissé kopasz emberkét, aki mindennap két degeszre tömött táskával jelenik meg az iskolában, reggel hét után elkapja azokat a szegény nebulókat, akik túl korán érkeznek, és irgalmatlanul tömi a fejükbe a helyesírási szabályokat. Hogy aszondja: a szóvégi ó, ő, ú, ű… (Álmunkból riasztva is zúgni tudtuk volna. Akkor nem igazán tetszett a sok „konzultáció” – ahogyan Ő nevezte -, de most köszönöm Neki.)
Kajcsa tanár úr Vásárhelyről ingázott. Tanórák után éppen haza készül. Mialatt a lakattal bíbelődik (ő zárta a sulit, elsőnek jött, utolsónak távozott), befut a busz. Kollegái már fenn, lesz szíves várni egy kicsit, kérik románul a sofőrt, érkezik még egy tanár.
A busz burrog cefetül, Kajcsa szedi a lábát szaporán, valahogy eléri, feltusakodik két hatalmas táskájával, de liheg!… Majd lepakolja a táskákat, és bocsánatkérőn mosolyogva tárja szét a karját: – Am futut cum am putut!
Aztán csak áll ott a harsogó kacagásban, s nem érti, mi abban a mulatságos, hogy szinte lekéste a járatot. Mikor aztán mégis észbe kap, ő is együtt kacag a többivel.
Ezt a történetet gyakran elmesélte (nevetéstől könnyes szemmel), úgyhogy ma már anekdotaként kering a Nyárád menti iskolák tanárai között.

Fábián Júlia

Forrás: Népújság, Flaszter, 2000. november 10.

Szerkeszti: Bölöni Domokos

1. Cseke Gábor:
   2016. szeptember 9. 09:07

   Gondolom, Jenő bácsihoz hasonlóan ezzel mindenki így van…