A hétköznapok pörgésének sztereotípiája van. Remeteként ismételed a túlélés mozzanatait: ébresztő csergőóráról, okos telefonról, önmagát beindító rádióból.
Jön a zuhany, a reggeli és a várva-várt kávé. S máris sínen a hétköznap. Jöhet a pörgés! Irány a meló. Kocsi, busz, metró, gyaloglás. Zseb avagy megszokás függvénye. A melózda: a magány változata, íróasztalt, esztergapad, tervezőpanel.
Nyolc óra után lejár ez a lemez is. Következik a bevásárlás, a villany- és gázszámla, majd buszra vársz. A megállóban kis koldusleány kunyerál egy lejt vagy ötven banit. Gyanús tisztaságú szoknyácskája alól kilóg a két kis lába, pardon, másfél, az egyik térden alul hiányzik. Elszomorít. Nem lehet Hamupipőke. A topánkát nem lehet a lábára felpróbálni. Elhessegeted, morbid, ilyet még gondolni sem szabad, egy kicsi leánykáról… De ebben a pillanatban egy erős mobilcsengés zavarja a gondolataid. A koldusleányka benyúl a szoknyája alá, s kihalász egy Iphont. Még látod, hogy a feloldójel egy eurós, s már hallod a hétköznapban kunyeráló, most megszigorodott hangot: „Nem megmondtam, hogy ne zavarj, amikor dolgozom. Nyögd már, miért zavarsz munka közben? Mi? Ne ne marhulj. Hol vannak? Már a Kossuth sarkán, most térnek be. Kösz, jövök eggyel.”
Erre a kis Hamupipőke felugrik, hirtelen kinő a hiányzó fél lába.
Bedugja szoknyája alá az Iphone-t, s eltűnik, mielőtt a járőrözők elérik a buszmegállót.