Egyszer találtam a buszmegállóban százezer lejt. (Az új ántivilág idején.) Éppen megint nem volt pénzem, voltaképpen eldobott (távolsági) buszjegyeket kerestem, hogy úti rendelvényemhez csatoljam azokat, cégemtől némi pénzmaghoz jutok tán.
Tudok írni kisriportot Alsó-Sehováról úgy is, ha nem látogatok el Alsó-Sehovára.
Gyomlálom a járdát, s hát a bankó.
Ott a koszos százezres a markomban. Meg is feledkeztem minden egyébről. Ilyen kegyelmi állapot az írás is, amikor beülök a képzelet kocsmájába egy korsó frissen csapolt mesére.
Edit egyszer a turkálóban guszta kis strandnadrágra lelt, meg is vásárolta azonmód. Otthon kimosta. Hát mikor forgatja ki a zsebét, bingó. Azt hitte, valami jóféle zöld valuta.
Ötvenezer török líra volt.
Amikor ez történt, az amerikai dollár 32.712 lejt ért. Ezer török líra pedig valami húsz lejt.
Egy korsó világos a Pufajkában tizenegyezer lej.
Nem emlékszem, hogy valaha is találtam volna valamit az úton, a járdán. Editet nem kérdeztem, de ő szerencsés természetű, az is lehet, hogy kihúzzák a számát, és akkor irány a horvát tengerpart.
Pap meséli: temetésről ment haza, külföldön tartózkodó kollégáját helyettesítette, annak a falunak négy a temetője, a halottat a legrégibb temetőbe hantolták el, az erdő alá. Körül bozót, hatalmas fű, nincs ki kaszálja, elaggott vidék, a gyászolókat otthagyva siet a völgybe, ahol a kocsija, nemsokára másik temetésre kell mennie, éppen átvág a bokrok sűrűjén, hát a felhagyott szőlős szürke cementkarói között hirtelen megjelenik neki Szűz Mária.
Mintha őt feszítették volna meg.
Rendes körülmények között ez az igazi kegyelmi állapot. Meghallgatod a Szűzanya intelmét; üzenetét a világnak, leborulsz és imádkozol, aztán az isteni élményt megosztod híveiddel. Akik hisznek neked. Attól vagy hiteles, hogy elhiszik találkozásodat Jézus anyjával.
De mit kezdjen mindezzel egy református lelkész. Nem meri elmondani nekem sem a részleteket, mentegetőzik, mert…És belepirul.
Nem kíváncsiskodom. Üres a kancsó, felveszi, leballag vele a pincébe, én pedig merengek vidáman, mint egy Csokonai Vitéz Mihály.
Nem veri ki a csapot, a bora is olyan kijózanító.
Vasárnap rendesen, normálisan prédikál.
Alig telik el a hét, megkeres, a keze remeg, kéreti magát, mint a vénlány, tekeri a fejét, titokzatoskodik, hogy így meg úgy, igazán nem akar zavarni, de ha már bejött, hát akkor úgy gondolta, hogy.
Nagy körülményesen elegáns iratcsomót húz elő táskájából.
A kollégám ajándéka, magyarázza. Akit a temetésen helyettesítettem. Elém helyezi a paksamétát. Kinyitja, kéziratok.
– Írtam beléje néhány verset – mondja. És megint belepirul. Az ajtóból még visszafordul. – Voltaképpen egy szonettkoszorút.
És elmegy, mint egy hétköznapi látomás.

Forrás: A rablóhús fogyasztása. Játékos jegyzetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2016