Nedvek s furcsa égi dimenziók hangzavarában
belefeküdtem a puha, sötét, meleg ágyba,
nem rongyok közé, nem léghuzatos zsámolyra,
törtszalma surgyéra,
belefeküdtem a szív dobogásába.

Puhának kellett lennie, de én nem éreztem,
csak az emberi kéz végigvonaglását sejtettem a
húrokon, az asszonyi testen kifeszített hárfán,
apám kezét, és a dobok membránján felém loccsanó,
zerge fürgeségű ritmusokat.

A csend, amiről minden pöffeszkedő szónok beszél,
nem volt sehol.
Ingerek ringattak ébrenlétemben s alváskor.

Anyám tett-vett.
Már kitanulta, hogyan kell bábáskodni
(történetesen egy csíki faluban),
gyermek, ha jön.

Apám is készült, várt engemet.

Nem sírt, hallottam volna, sohasem sírt anyám,
csak integetett egyik kezével a ponttá,
semmivé foszló vonat után, amikor elment apám,
vissza a kaszárnyába, ahonnan születésemre hazaengedték,
a másikkal fájdalmait szorította,
amelyeket én okoztam…

(A szerző Kiszámolás című versciklusából)