1.

Apám anyai dédszülei Németországból kerültek Bajára, és otthon nem beszéltek magyarul.
Ükapám vasútépítő mérnök volt, és mondják: halálosan beleszeretett Amáliába, aki a képek alapján minden bizonnyal a személyiségével hatott ilyen elementárisan.
Amália szülei szép türelmesen végighallgatták a lánykérőbe érkező fiatalembert, aki előtt egyelőre igen bizonytalan jövő állt, és amúgy is állandóan mozgásban volt, ahogy az általa (is) épített vasút. Megköszönték, hogy a lányukra gondolt, és arra kérték, ne gondoljon többet rá.
Amália rájuk csukta az ajtót, amikor el akarták neki magyarázni, mért is kell ennek így lennie, és ettől kezdve összeszorított ajakkal hímzett az ablak előtti kis asztalnál, ahová a legtöbb fény esett, és masszívan hallgatott.
Anyja gyakran mesélt neki gyerekkori barátnőiről, és arról, milyen szép esküvőjük volt. De hiába kutatta a fényben meglehetősen előnytelenül ható, fakó arcon az irigység vagy a pánik jeleit. Amáliát lekötötte hímzés, és az igyekezet, hogy mindennap változtassa az ükapámtól titokban
kapott levelek helyét.
Egy idő után nagyon nyomasztóvá kezdett válni kézimunkázó alakja ott az asztalnál, és az apja egyre többször érezte azt: jobb szeretné, ha Amália nem lenne ott a nappaliban, amikor benyit.
Lánya barátnőinek nagy része már szoptatott, amikor kedve lett volna szétszaggatni az Amália ölében nyugvó terítőt, s megkérdezte a lányát, hallott-e azóta valamit arról a mérnökről.
Amália letette a hímzést, és nem is vette fel többet.
Az apja úgy megkönnyebbült, amikor lánya elmondta neki: rendszeresen kap tőle leveleket, és a szándékai továbbra is komolyak, hogy elfelejtett megsértődni azon, amiért mindez a háta mögött történt.
Az anya azonban megsértődött helyette is, és kijelentette, hogy csak a testén át.
Az apa egykedvűen vállat vont, mert tudta, hogy ezeknek a szavaknak semmi értelme, viszont annak igen, hogy végre a nappaliban az asztal felé tudjon nézni nyugodtan. Volt néhány érzelmes,viharos jelenet, ami áthallatszott Amália szobájába is, aki szabadra eresztve elfojtott szenvedélyét, s 8-10 oldalas leveleket írt a vőlegényének.
Kis időbe eltelt, amíg Ewald szabadságot kapott, és Stuttgartba ért – a vasút akkoriban már Magyarország környékén járt. Amália nem bánta, hogy annyit kellett várnia jövendő férjére,mert így is csak nehezen tudta befejezni azt, aminek dühödt elszántsággal annak idején nekiállt, összekészíteni a család a kelengyéjét. Emlékezve a nappali asztalkája mellett elhímzett reményvesztett napokra, kibontotta minden egyes zsebkendőből, hálóingből, alsóneműből, szalvétából, pruszlikból leánykori monogramját, és a Melber szimmetrikusan domborodó M-je helyett belehímezte Ewald Brock B betűjét.
A mérsékelt eredménnyel belévert gyermeki tisztelet csupán arra volt elegendő, hogy mindezt már ne a nappaliban, hanem a saját szobájában tegye, de amikor befejezte, többször megingott, és majdnem kivitte megmutatni, mit végzett. Leginkább a házassága fölötti elégedetlenségét még most is nehezen titkoló anyjának szerette volna megmutatni a masszívan cövekelő B betűk diadalmas kis félköreit, és azt kívánta kézimunkába oltott bosszúhadjárata közben, bárcsak egyszer rányitna az anyja. De hiába, hogy nem zárta kulcsra az ajtaját, anyja egyszer sem nyitott be hozzá. Túlságosan meg volt bántva, amiért nem csupán a lánya, hanem a férje is oly elégedett ezzel a ki tudja merre tartó s mire való mérnökkel.
Ewald Brock konkrétan egyébként Magyarországra tartott, amúgy pedig egy kivételesen boldog és rövid házasság felé.
Amikor felszálltak a stuttgarti állomáson a vonatra, Amália nem hajolt ki az ablakon a peronon álló szüleinek még egyszer integetni. Amikor elindultak, és a helyette is integető Ewald elhelyezkedett vele szemben, ezt mondta:
– Soha többé nem akarom látni Stuttgartot!
Aztán sírni kezdett.
Akkor éppen Baja környékéig ért el a vasút, és a házas emberré váló Ewald le is telepedett ebben a csendes, halvány bájú városkában, amelynek főtere még ma is olyan, mintha örökre megállt volna ott az idő. A temető mellett vettek házat, és bepótolták az elvesztegetett éveket, fikarcnyit sem törődve – vagy talán épp azért – a Kálvária temető köveinek elsöprő bizonyosságával.

2.

Klári unokatestvéremmel egy decemberi, ködöt szitáló délután megkerestük azt a házat, ahol valaha a dédszüleink, majd gyermekeik, köztük a nagymamánk is lakott. Ritka szép a temető, a város szívében, házakkal körbevéve. Már ez önmagában megkülönbözteti a szokásos temetőktől, amelyeknek úgy hasítanak ki helyet a legtöbb településen, hogy szemérmesen elkerítsék a jelen áradásától. Az ember, ha arra sétál, csak úgy véletlenül tekint rá, merthogy éppen ott van, és mivel nem készül rá, oly természetességgel fogadja a látványát, ahogyan talán a halál tényét is meg kellene próbálnia majd egyszer egy bölcsebb civilizációnak.
Mielőtt a ház felfedezésére indultunk volna, először Ewald Brock ükapánk sírját próbáltuk meglelni, és meglepően könnyen rá is bukkantunk. Kicsit megdőlt a sírkő, de jól ki lehetett betűzni a feliratot – magukra jobban adó mesteremberek korában készült. Meglepett, hogy Amália nevét nem találtuk a kövön. Nem emlékeztem, hogy nagyanyám említette volna, hol van „ Brock ópapa” imádott felesége eltemetve. Mindenesetre logikusnak tetszett, hogy egy férfi, aki olyan hévvel őrizte a felesége emlékét, mellette akar nyugodni.
Ámde Klári a családi múltat sokkal módszeresebben közelítette meg – szekrénye egyik fiókjában régi levelek, táviratok, esküvői meghívók és gyászjelentések lapultak,és az ezekből kicsomózható tényeket egy füzetbe jegyezte le. Szétosztotta a genetika nagyanyánk családi örökségét – ő racionális volt, nekem a spontán rajongás jutott…
Ükanyánk Stuttgartban van eltemetve, tájékoztatott. Ezt nem értettem. Sosem akart visszamenni Németországba, ezt a nagymama gyakran elmesélte. Száraz hangú, rövid, kemény németséggel pattogó, tárgyszerű leveleket írt a szüleinek – egyre ritkábban, és egy idő után ahhoz sem volt kedve, hogy hangsúlyozza, mennyire boldog ezzel a férfival. Már nem izgatta, érdekli-e vagy bosszantja a szüleit az ő boldogsága, amelyből drága éveket vettek el tőle, miközben – ezt is megérezte – már nem sok ilyen év van hátra. Magyarul ugyan nem tanult meg sosem rendesen, és így kissé elzártan élt a Kálvária temető melankolikus hátterében, de akárhányszor kinézett az ablakon, azt az utcát látta, amelynek a sarkán mindennap befordult egy férfi, akitől gyorsabban vert a szíve… Lehet, hogy a városnak nem nagyon volt köze hozzá, de neki a városhoz annál inkább. Egy pillanatra sem kínozta a honvágy.
Ewald Brockot, a férjet azonban annál inkább, tudtam meg Kláritól, miközben ki-kihúzogattuk ükapánk sírja mellől a fagyos gazokat.
Amikor Ewald felesége meghalt, és ő kifordult a szobából, ahol még egyszer végigsimított a szoborfehér arcon és testen, ami annyi gyönyörűséget adott neki, leült a szobájában egy székre, és próbált nem gondolni arra, milyen rettenetesen hosszú lesz még az élet. A sorsként rázuhanó férfimagány súlyát – úgy érezte – nem lesz képes a magyar kisvárosban mindvégig érzett nyelvi, habitusbeli és kulturális magánnyal tetézve viselni. Kibámult a sötétbe, a temető kápolnájának körvonalaira, és nem talált vigaszt a feltámadásban.
A folyosón Annuska izgatott suttogását hallotta, s szinte látta, ahogy ott toporog a kis Oszkárral az ő ajtaja előtt, azon tanakodva, mit csinálhat odabent a papa. „Mi lesz velük? ”– gondolta kétségbeesetten, mert szerette a gyermekeit, de nem tudta, mit is kéne velük kezdenie. Eszébe jutott stuttgarti nénje, Anna, aki korábban megözvegyült, és már felnevelt két fiút. Jó volt hirtelen arra gondolni, hogy hazaköltözik , és a testvére a nők született tehetségével megpróbálhatja pótolni a pótolhatatlant, a drága Amáliát – ha nem is számára, de legalább a gyerekeknek. Egy pillanatra majdhogynem könnyebbedett is volna a szorítás a szívén: úgy van, hazamegy Stuttgartba a gyerekekkel. Csakhogy ez azzal járt, hogy Amália akkor nem nyugodhat Baján, egy olyan földben, ahol majd a kellő időben, később nem tud elegyedni a porhüvelyük.
A sötét szoba mélyén úgy döntött Ewald Brock, hogy Amáliát márpedig Stuttgartban kell eltemetni, s így mellékerülhet majd ő is. Az áthelyezését már a temetés után el kellett kezdenie, és persze beszélni kellett Annával is.
Így temették el Amália Brockot végül Stuttgartban, és a férje már a temetés után egy nappal tudta, hogy ezt mégse kellett volna. Az esküvőjük óta nem járt a szülővárosában, és amikor leszállt a vonatról, egy ismeretlen város peronján állt. A régi barátok vagy eltűntek, vagy az ő szemében szemüveges, kicsit hájas idegenek lettek.
Anna nővére sem volt az az odaadóan együtt érző valaki, és sokat panaszkodott arra, mennyi a dolga.
A legtöbb bánatot és őszinteséget Amália szüleinek arcáról olvashatta le, és Ewald Brock azt hazudta nekik, hogy megboldogult feleségének nagyon hiányoztak.
Ő viszont, ezt józanul tapasztalhatta, csöppet sem hiányzott Stuttgartnak, és most már azt is tudta, hogy neki sem hiányzott a város. Jó volt a távoli Bajára gondolnia, és amikor elutazása előtt kiment a friss sírhoz, hosszan kérte Amália bocsánatát azért, amiért visszahozta őt, és fogadkozott, hogy halála után ő is visszajön ide, pontosabban melléje. De az életet, az Amália nélkülit képtelen lenne elviselni azok nélkül az utcák nélkül, ahol annyi emléke él róla.
Haláláig sétált ezek között az emlékek között, miközben szép lassan abba is beletanult, hogyan kell a gyermekeivel sétálni. Fia, Oszkár az anyja különös, vonzó, kalandos lelkét örökölte. Ezért aztán az apja képtelen volt kicsit léha, felelőtlen természetét megfékezni, ez az Oszkárnál idősebb Annuskára maradt, aki hamar átvette a női szerepet a családban. Oszkárnak amolyan helyes kis pótmamája lett, és ahogy nőtt, egyre inkább édesapja gondoskodó gazdasszonya is.
Ewald Brock gondolatban sokat beszélgetett a feleségével a szobájában esténként,és elmondta neki, hogy a gyerekek felől ne aggódjon: egészségesek, értelmesek, többnyire kezelhetőek is. Igyekszik őket egyformán szeretni, de megvallja, nem mindig sikerül. Oszkár szemében túlságosan felismeri Amália tekintetének független, kicsit csúfondáros csillogását.
Amália ilyenkor – úgy tűnt –, megcsóválta főkötős fejét, és figyelmeztette férjét, hogy pedig sokkal jobban kellene értékelni Annácska felelősségteljes viselkedését. „Tudom!”, sóhajtotta Ewald bűntudatosan, és azt suttogta, hogy megpróbálja. De erre csak élete utolsó szakaszában került sor – márpedig az élete hosszúra nyúlt.

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)