Hosszas szenvedés után, tegnap, szeptember 11-én este elhunyt Csoóri Sándor költő, író, 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnöke, 1992-től ugyanakkor a Hitel című folyóirat főszerkesztője. A magyar kormány saját halottjának tekinti. Emlékére a Káfé főnix az alábbi verssel és esszével kívánja felhívni olvasói figyelmét.

Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni
szépen ezt az arcot,
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét
s nem taposták le durva póklábak közönyösen.
Hadd lásson, aki látni akar
a gesztenyelombok emlékezetéből
kikopni csöndben
s ebből a városból is,
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

Szemem a szobrok arcáról
ma is a tornyokéra vándorol,
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát
az elüszkösödött királyi várban
és vérben vonagló tömeget az Országház körül.
Hadd lásson így, aki látni akar
tonnás halántékcsonttal
ballagni a mindennapi sötétség felé,
mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

Lehettem volna léha szökevény itt,
szemfüles világ-tanú,
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők
barátja lettem inkább,
aki hátracsavart fejjel is
a maga megtérítethetetlen álmát
álmodja végig:
a félresiklatott remény évszázadában
az erőtlen szabadokét.

Még jönnek évek, talán még jönnek,
de aki látni akar engem,
így lásson majd gyöngén is erősnek,
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.
Megőrzött arcomon a ráncok,
mint költők összegyűjtött versei,
távozásommal hódítsanak!
Megáll még tán egyszer a gőgös város is,
bevallhatatlan gyászát elrejteni.

Utazás félálomban
– részlet –

„Az Európa szó szüleink számára az emberiség keresztneve volt.” – mondja egyik lengyel kortársunk: Kazimierz Brandys. Az, hogy a „szüleink számára” és az, hogy „volt” – többszörösen is múlt időt jelez. Sőt azt a távolságot is, melyet azóta már a gúny és a káröröm benyargalt. Gúny és káröröm? Kinek a káröröme? Az iskoláit szépen bevégző diáké? Vagy a bukotté, ki jóleső csontropogtatással nyugtázza, ha az iskolatetőt egy jól megtermett forgószél elviszi a feje fölül, s hinni már csak abban hisz, hogy vizsgáznia se kell többé, mert nem lesz hol?
Mindegy, ne bolygassuk. Úgyis ha bűnösök vagyunk valamiben, a hasonlítgatások örökletes bűnében mindenképp a mienk a főkolomp. A kérdés helyett: hogy kik vagyunk, s milyenek vagyunk, sokkal inkább az foglalkoztatott bennünket: hasonlítunk-e? Már a lábunk nagyujja is elzsibbadt a folytonos ágaskodásban: olyanok akartunk lenni, mint a franciák, az angolok, mint a nyugatiak. Mert Nyugat azért mégiscsak Nyugat – mondogattuk leplezetlen irigységgel. Húsz-egynéhány éves koromban volt egy szerelmem, aki azzal akart lenyűgözni, hogy utolsó lovagja – az én elődöm! – már járt Párizsban! El lehet gondolni, hogy könnyekig meghatódtam.
A dicsfényt, az értékeket, az európaiságot, a világosság előkelőségét persze én is láttam, mert látnom kellett. De második eszmélésemtől – ötvenöt-ötvenhattól kezdve – egyre feszítőbben éreztem valami méltánytalanságot is. Sorba ismertem meg a századforduló íróit: Rilkét, Georgét, Jammes-ot, Swinburne-t, aztán a nagy frontáttörés rohamcsapatait: a moderneket. Mindenki vibrált, villódzott, hódított. De Adyról egyetlen visszapattanó hang se ért el hozzám. Mintha nem is élt volna. És olvastam Sartre mellbevágó mondatait: hogyan lehetséges, hogy épp a munkásosztálynak nincsenek olyan írói, költői, mint amilyenek a polgárságnak? Verhaeren? Majakovszkij? Nem! Sartre olyan költő után sóvárgott, aki teljesen át tudta volna magát adni a személyiség és a világ, az ösztön 138és a tudat, a történelmi lét és jelenlét bonyolult függvényrendszereinek, s amit ki tudott volna ebből fejezni, egyszerre lett volna új, pontos, megragadható világkép s a világkép megfoghatatlan sugallata is. Sartre-nak fogalma sem volt, hogy ez a költő ezerkilencszázöt április 11-én megszületett, s ezerkilencszázharminchétben öngyilkos lett Szárszón, a vonat alatt. Neve: József Attila. Nem tudta, honnan is tudhatta volna. Értem, és mégsem értem. Elfogadom, és nem fogadom el.

Igen és nem. Újra és egyszerre mind a kettő. Zümmög a felvevőgép. Ott ülünk Kósával, Sárával együtt az olasz tévéfilmesek faggató lámpái előtt: mit dolgozunk s hogyan? Épp a Dózsa-film forgatását készítettük elő. Dózsa? Ki az? Történelmi személy? Régi vagy új? Parasztkirály! Igen? És megégették? És fölfalatták a társaival?… Az olaszok röstelkednek, hogy semmit se hallottak róla. Csönd. Megint egy kalapácsütés a kisagyra. Rágyújtunk hosszú, amerikai cigarettákra, és mosolygunk: hát igen! „Jeanne d’Arcot minden iskolásgyerek ismeri – mondja a rendező –, pedig ha meggondolom, Dózsa elképzeléseihez képest ő csak egy lenyűgöző kis hiszterika volt.”

Nevetünk. Mért ne nevetnénk? Elvégre egy jó mondás mindig megérdemel ennyit. Közben azonban azt is tudjuk, hogy a nevetés mögött ott van befalazva az igazság. Hiszen ennek a tájnak, ennek a kelet-európai térségnek nemcsak az irodalma, a művészete maradt századok óta rejtve, hanem a történelme is. Pedig a történelem mindenkor egyetemes. Mert a legyőzöttek, a megosztottak, az árnyékban maradók történelme is – történelem. S bármilyen ellentmondásos is, de a megnevezések és a pontos megfogalmazások Európája sosem volt igazán kíváncsi arra: mi az, ami különbözik tőle, akár úgy, hogy elmaradottabb nála, vagy úgy, hogy más. El kell képzelnem a Madame Pompadourokat: ha netán hallottak volna valamit a Zrínyi Ilonákról, nyilván fölhúzták volna szemhéjukat: „Ó, érdekesek! Csak az a különös, hogy nem a középkorban!”
Ismerjük el, hogy ez a viszonzatlan szerelem még inkább hozzáláncolt bennünket Európához.
Még pontosabban Európa mítoszához. Mert az európaiság fogalmát mi előzékenyen mindig csak a kultúra fogalmával azonosítottuk. Úgy viselkedtünk, mintha Európa történelme s az európai vezető hatalmak politikája egy más bolygón zajlott volna, más körülmények között s más népekkel. Valljuk csak be büszkén és gyermekien, hogy mi a francia fölvilá139gosodás Európáját kerestük a mindenkori elégedetlenségünk gödreiből előmászva, de mintha a Szent Szövetség vagy a nagyantant Európájáról külön történelemórákon hallottunk volna távoli és számunkra idegen meséket. Hogy Európa történelmét és Európa kultúráját nem szabad összetévesztenünk? Rendben van. De szétválasztanunk se szabad! Legalábbis olyan egyoldalúsággal, amivel elfogódottságunkban és bűvöletünkben legtöbbször szétválasztottuk.
Az első és második világháború is apokaliptikus példája annak, hogy mi minden szörnyűség elfért az európai humanizmus galambháza mellett. A híres racionalizmusnak nem féltestvére, hanem, mint kiderült, ikertestvére a hírhedt racionalizmus. A világosság, az ész, az értelem ugyanúgy eszköze az erőszaknak is, mint az igazságkeresésnek. Ugyanúgy, mint a józanságnak. Az érdek, a haszon, a fejlődés ropogó vitorláit fölhúzó Európa pirulás nélkül ugyanazt a logikát használta eszközül, mint a gondolkodói, mint a moralistái. S az Európában kifejlődő tudomány vajon nem az európai logikát követi-e, amikor számos lángelméjét egyrészt azért hajóztatja át Amerikába, mert ott jobb föltételeket ígérnek neki, másrészt mert ott még gátlástalanabbul hátat fordíthat az erkölcs és a kultúra szemöldökráncolásának? És mi másnak a csúcsa a jelenlegi civilizáció is, ha nem a fékevesztett európai racionalizmusnak? A világossággal így néz farkasszemet szülöttje – a kétségbeesés. A fejlődés mámora után így jön el a másnaposság érzése… Ne felejtsük el: volt a századnak egy bartóki pillanata. A Cantata profana-ban valami olyasmi fogalmazódott meg, ami hasonlatos az Édenből történt kiűzetés mítoszára: Urunk többé nincs visszafelé, de a sóvárgás, a civilizációból való kitörés vágya semmivel sem erőtlenebb bennünk, mint az előbbi állapot kényszere. Mert ha az apai házba már nem is mehetünk vissza, de szarvasfiakká változva is remegő inakkal és orrcimpákkal kell állnunk a rengetegben, és hallgatnunk a hazahívó szót. Emlékezetünk: a lehetetlenség, de erőt is csak ebből meríthetünk.

Forrás: Breviárium, 1988. DIA

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ