1.

Hosszú életű Ewald Brock ükapám – konstatáltuk sírja előtt – az örökkévalóságot végül nem az ő Amáliájával, hanem Ottó nevű unokájával osztotta meg.
Ez az Ottó – illetve Ottó bácsi, ahogyan nagymama emlegette nekünk a bátyját – fiatalon halt meg, és valahányszor az udvari játéktól felhevülten berontottunk nagyszüleim hűvös konyhájába egy málnaszörpért, Ottó bácsi halálának tragikus történetét felemlítve ragadta ki a kezünkből a hideg málnaszörpös poharat mindig résen lévő nagyanyám. Szomjasan, türelmetlenül hallgattuk végig újra és újra a „Memento mori” távoli morajlását az unos-untig ismert történetben, amely arról szólt, hogyan ivott meg egy korsó jéghideg vizet Ottó bácsi egy nyári délután kimelegedve, hogyan esett ágynak, és halt meg fiatalon tüdőgyulladásban. Elképzelhetetlennek tetszett, hogy ilyesmi velünk is megessen.
Klári, a kis lázadó és okoska, megpróbált érvelni: ma már amúgy is vannak erre gyógyszerek. Nagyanyám, aki kémiát tanított, és mélyen hitt az emberi tudomány erejében, csak annyit szögezett le, hogy az sem tud mindig segíteni, amúgy meg mért kell kísérteni a sorsot, és egyáltalán addig eljutni, hogy gyógyszert szedjünk, amikor egyszerűen kiülhetünk a kerti asztal mellé, ahová odasüt a nap, és beleállítjuk a fénybe néhány percre a poharakat, amitől a málnaszörp meglangyosodik.
Ez elég nagy és értelmetlen próbatételnek tűnt a számunkra, de nagyanyánkkal szemben esélyünk se volt. Egyébként általában jókat nevetgéltünk, amíg vártuk, hogy megmelegedjen a szörp, és elmondhatatlanul felségesnek találtuk, amikor végre megkaptuk rá a nagyszülői fogyasztási engedélyt…
Klári unokatestvérem nem tudott választ adni, mért nem Stuttgartban temették el ükapánkat, miközben minden vágya az volt, hogy valaha egyesüljenek haló porai a feleségével… Próbáltunk okokat találni – túl a sorsszerűség kézenfekvő evidenciáján.
A sírkőre vésett évszámokból kiderült, hogy Ewald Brock túlélte Ottó unokáját. 62 éves volt, mikor őt is eltemette, Amália akkor már negyed százada porladt Stuttgart földjében. Ewald Brock 25 éve, minden este elbeszélgetett vele lefekvés előtt, és már nem nagyon tudta elképzelni, hogy mért ne Baján, hanem Stuttgartban keresse majd, ha meghal.
Miközben azonban Ottó unokája láztól forró, izzadt arcát elnézte, nagyon fiatalnak találta ezt a sovány fiút az örök magányra. Így képzeltük mi, legalább is, Klárival a sirkő előtt álldogálva. De számos praktikus ok is előadódhatott: Anna lánya számára talán túl nagy feladatnak bizonyult apját Stuttgartba szállítani, és meglehet, hogy pénze sem volt erre, lévén, hogy addigra már ő is megözvegyült. Hosszú életében Ewald Brock a felesége, unokája mellett ugyanis szeretett lánya férjét is eltemette…

2.

Azt ugyan tudtuk, hogy nagymamánk édesapja viszonylag korán és váratlanul halt meg gyomorvérzésben, de – amikor az ő sírkövére is rábukkantunk, mégis meglepett minket, hogy halálakor Szoyka József még az ötvenet se töltötte be.
Állatorvos volt, a Kálvária temető környékén lévő házakba rendszeresen járt ellenőrizni a lábasjószágot. Ükszüleim udvarán ilyesmi nem tartózkodott, volt viszont egy Rézi nevű, vörös kutyájuk, amit dédapám „Roth”-nak hívott, Amália pedig minduntalan felhúzta a szemöldökét, és kijavította Rézire. Felesége halála után Ewald Brock leszokott a „Roth”-ról, és azontúl minden kutyáját Rézinek hívta. A legutolsót maga Szoyka József oltotta be, aki Szlovákiából érkezett Bajára, és az oltás után a házigazda beinvitálta az ebédlőbe egy pohár borra. Anna lánya hozta be a tálcán a poharakat, és Szoyka József rögtön meglátta, milyen odaadó szeretettel és türelemmel szolgálja a magányos életbe belekeseredett, nehéz természetű apját. Szíven ütötte a fiatal lány mozdulatait átható csöndes heroizmus, és abban a reménykedett, hogy ha elidőzik, Anna még benyit majd valamiért az ebédlőbe. E reményében ugyan csalatkozott, de vendéglátója, akinek próbára tette a türelmét az ott ragadt vendég, kicsit nyersen búcsúzott, értelmetlen ürügyet motyogva arra vonatkozólag, miért nem tudja a kapuig kísérni.
Végül is Anna lett a kikísérő.
Később Ewald Brock vacillált: fatális hibaként vagy a sors szerencsés sugallataként könyvelje ezt el, és hajlok arra, hogy az utóbbi mellett döntött, mert Szoyka József a későbbiekben ritka kellemes embernek és vőnek bizonyult.
Kellemes embernek ajánlatos is volt lenni, mert a családi felállás egyéb esetben igencsak próbára tette volna a Szoyka Józsefénél legendásabb szerelmet is. Erre mellesleg Anna maga figyelmeztette a férfit, amikor az szerelmet vallott neki. Elmagyarázta, hogy ha valóban szándékában áll összekötni vele az életét, s együtt lenni jóban és rosszban egyaránt, bizonyosan része lesz mindkettőben, mert arról szó sem lehet, hogy ő az apját magára hagyja. Oszkár fivére Bécsben él, még karácsonyra sem jár haza, s ha levelet ír, abban elsősorban pénzt kér – az apja őrá nem számíthat.
Azt is megvallotta, hogy apja nem fog lemondani a családfői szerepről, s neki nem nagy kedve van tisztázni az erőviszonyok módosulását, és reméli, ehhez József sem ragaszkodik.
József okos, tehetséges ember volt, azt viszont nem értette, miért foglalkoztatják az embereket annyira az olyan szavak, mint a tekintély. Sietett megnyugtatni Annát, hogy személy szerint fütyül rá, hol eszi majd meg az asztalnál az ebédjét, amit ez a drága kis kéz készít neki, és ezzel szerelmesen belecsókolt jövendő felesége tenyerébe.
Anna elpirult, de folytatta az életleckét: apja nem igazán könnyű természet. Azon kívül eléggé teátrális is tud lenni. Fel kell készülnie rá, hogy legalább egy héten egyszer megemlíti majd Lear királyt.
József iskolázott volt, de nem sokat olvasott, úgyhogy Annának ezt bővebben is el kellett magyaráznia.
Az elárult apai szeretet emlegetése Ewald Brock patetikus nagyjeleneteinek visszatérő motívuma volt, és hiába tudta az eszével Anna lánya, hogy teljességgel öncélú az egész, minden alkalommal felzaklatta az a mélységes igazságtalanság, ahogyan apja a szerepébe egyre jobban belehevülve hálátlan Gonerilnek nevezte őt.
Miután tisztázta vőlegényével, mire is vonatkozott Lear király emlegetése, még azt is megígértette vele, hogy a továbbiakban olvasni fog, majd hozzátette:
– Azért ne gondold azt, hogy nem jó ember. Csak nagyon hiányzik neki az édesanyánk. Egyszerűen néha elveszti az egyensúlyát, ennyi az egész. De olyankor nehéz vele, nagyon nehéz…
Sebaj, mosolyodott el Szoyka József, mi majd megkönnyítjük. Azt mondod, jóban-rosszban? Nos hát, ez lesz a rossz, értem én. A jó pedig az, hogy elnézhetem, ahogyan segítesz apádnak túljutni a nehéz napjain.
Mert Szoyka József csak még szerelmesebb lett attól, hogy Brock Anna szemében a sajnálat forró könnyeit látta gyűlni, ahogy az őt gyakran igaztalanul kínzó, boldogtalan apjáról beszélt.
Ewald Brock a későbbiekben számos alkalmat adott vejének, hogy felesége semmivel sem megrendíthető gyermeki szeretetében gyönyörködjön. Bár Szoyka József igyekezett mindenben a kedvére tenni, apósát zavarta szokatlan nagyvonalúsága, emiatt gyanakodva méregette. Mérget vett volna rá, hogy a fiatalok egyszer csak besétálnak a szobájába és felkérik, költözzön egy kisebb szobába… Vagy hogy Anna lánya elfelejti a mentateáját elkészíteni éjszakára…
Veje ha leült mellé a diófa alá szieszta idején, hogy politizáljanak, vagy elmeséljen egy-két furcsa históriát állatorvosi körútjairól, bizalmatlanul hallgatta. Biztos volt benne, hogy csak „puhítja”, „előkészít” valamit, és rövid időn belül tisztázza vele, kit is illet meg Anna figyelme kettejük közül. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire belátta, hogy Szoyka József kedveli őt, egyrészt mert Anna apja, másrészt mert általában ez az alaptermészete.
A hosszú évek alatt Ewald Brock egy-egy ártatlan mondat kapcsán olyasmit is belehallott a szavakba, amiknek nyomuk se volt az üzenetben.
Ha veje felpattant és kivitte helyette a nehéz, faragott székeket a pipatóriumba, magában rögtön azt gondolta: már erre sem tartják alkalmasnak.
Ha Anna arról beszélt, hogy találkozott Terus nénivel, aki szegény már nagyon nehezen mozog, apja felcsattant: nem kell ám célozgatni! Tudja ő is, milyen szánalmasak az öregek, van hozzá tükre! Annácska – úgy hitte – nagy örömmel akasztotta a falra, hogy ő minden reggel szembesülhessen azzal, mit rombolt rajta az idő. Anna elsápadt a sanda célzástól és dadogva védekezett, apja testében pedig a boldogtalanság viharzott végig. Szoyka József megjegyezte: „Ugyan már, Ewald bátyám”. És bár apósa maga hatalmazta fel, hogy ekként szólítsa őt, ezúttal kikérte magának a „lekezelést”. „Hát akkor hogy szólítsalak?”- mosolygott rendületlenül a veje, és e mosolytól, amiben nyomát sem látta semmilyen képmutatásnak, Ewald Brock teljesen elvesztette a fejét. „Szóval ott tartunk, hogy nyíltan
kinevettek? Idáig jutottunk! ”– suttogta, kezét a mellére szorította, és Szoyka József végre megértette, milyen is lehetett Lear király. Anna egyre pirosabb arccal védekezett, Ewald Brock pedig kifelé indult. Szoyka József gyorsan felállt, és megállította: „Ugyan már, hogy is nevetnénk ki téged, akinek Anna mindent köszönhet?” – ejtette ki azokat a varázsszavakat, amiket felesége sosem talált meg ilyenkor. Ewald Brock mind erőtlenebbül tiltakozott, és boldogan hagyta magát meggyőzni tévedéséről…

3.

Szoyka Józsefnek és Brock Annának a könnyelműen hideget és ezzel halált ivó Ottón kívül két lánya is született, Jolán – a nagymamánk – és Nusika. A hosszú életű ópapa tragédiából polgári színműre váltó nagyjeleneteinek akaratlanul ők is gyakran tanúi voltak. Amúgy egyik kislány sem vette nagyon a szívére a termetes nagypapa ódon zengésű dörgedelmeit, legfeljebb jószívű mamájuk könnyes, zaklatott arca hatott rájuk, ahogy a zsebkendőt szemére nyomva becsukta az ajtót előttük, hogy magában sírdogáljon. Nusika olykor kis puha ökleivel megpüfölte az ópapa combját, azt kiabálva: „Ne bántsd a mamát!” Az ópapa, akit kielégített annak látványa, hogy még mindig ilyen heves bánatot tud kiváltani imádott lányából, lecsillapodva felemelte a kipirult arcú kislányt, és megkérdezte, szereti-e még a kakasos nyalókát. Nusika habozott, aztán úgy döntött, hagyja magát megvesztegetni, és ránevetett.
Jolánka kevésbé látványosan, ám megbízhatóbban neheztelt a nagyapjára, de amikor egy komolyabb családi cirkusz után apja észrevette, hogy az asztalnál nem válaszol az ópapa kérdéseire, a gyerekszobában térdére ültette a kislányt.
– Emlékszel, amikor kiabáltam veled, mert leverted azt a vázát? – kérdezte Jolánt.
A kislány bólintott.
– Hát nem kellett volna veled kiabálnom – magyarázta Szoyka József.-, de fájt a gyomrom.
A kislány aggódva megkérdezte, fáj-e most is a papának.
– Nem… De amikor fáj, nem mindig tudok veletek ilyen szépen beszélgetni, mint most Ezt megérted?
– Hát persze – ragyogott fel Jolánka értelmes arca.
– Azért még szerettelek akkor is, amikor kiabáltam, ugye tudod? – folytatta Szoyka József.
Jolánka ismét bólogatott. Majd az apja maga elé állította és megfogta az állát.
– Tudod, hogy ezt most miért kérdeztem tőled?
Jolánka újra bólintott, és elfordította a fejét.
– Akkor fogsz legközelebb beszélgetni az ópapával az asztalnál? – így az apja.
Jolán bólintott, belefúrta a fejét apja ölébe, majd sikeresen kikecmergett a pillanat érzelmi zűrzavarából azzal a praktikus kérdéssel, hogy az ópapának mért fáj olyan gyakran a gyomra…
Attól kezdve Jolán lelkesen teljesítette apjának tett ígéretét, elvégre amúgy is beszédes természet volt. Apja el-elnézte a kislányt, amint hosszan mesél
valamit az ópapának, aki kicsit meghökkenve méregeti hirtelen cserfessé váló unokáját, de mivel az már akkor komoly tehetséget árult el a társalgás művészetében, lassan megenyhült az arca, és Jolánka gyakran még meg is nevettette. Szoyka József tekintete ellágyultan időzött el a kislányán, aki olyan komolyan vette a dolgát, és úgy találta, nagyon hasonlít az ő jószívű Annájára, csak nem annyira mimózalélek. Ez megnyugtatta, mert sokat fájt a gyomra, és érezte, hogy előbb fog meghalni, mint a felesége. És elképzelte, hogy Annával előreláthatóan jók lesznek majd az ő virgonc gyerekei…

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)

Az eddig megjelent fejezetek itt olvashatók / nem időrendi sorrendben