Tizenvalahány évvel ezelőtt a katonaságtól rövid szabdságot kaptam, és úgy örvendtem, mint a pékkutya a zsemlének.

Segesváron a Székelygőzösre várva összebarátkoztam egy hátszegi román fiúval. Zimbrunak hívták (Bölény). Ez a parasztkatona, ahogy megtudta, hogy éhes vagyok, nem sokat teketóriázott, kibontotta a hátizsákját, és pazar lakomát rögtönzött egy padra terített újságpapírra. Épp otthonról jött, és jól fel volt pakolva.

– Együnk hát – mondta -, ne sajnáljuk magunktól a falatot, mert az az igazán a miénk, ami a hasunkon belül van.

Először sajtot ettünk házikenyérrel. A kenyér elég rendes parasztkenyér volt, de a sajtnál éreztem, hogy a következő falásnál talán jön a gyapjú is. De mi nem hagytuk magunkat, és gyorsan bekebeleztük. Hiába na, az éhség nagy úr, az üres hasnak az parancsol leginkább, nem az ízlés.

Főételnek jött a csirke. De micsoda csirke! Szegény szárnyas úgy nézett ki, mintha a keresztes háborúból jött volna haza. Össze volt kaszabolva keresztül-kasul valami bárddal, egészen apró darabokra. A szakács nem nézett se csontot, se ízületet, csak suppintotta. Lehet, hogy egy-két ujja azóta is bánja… Aztán ezt a csirkemosztalékot megfőzték fokhagymás vízben. Sok volt a szilánk, de az ilyen apróságokkal csak az törődik, aki nem éhes.

Ezzel még nem volt vége a lakomának, ugyanis desszert is lapult a román fiú hátizsákjában. Azazhogy nem lapult, inkább porlott, mert az utazás alatt jó apróra morzsálódott. Beváltunk volna tyúknak, ahogy szedegettük, csipegettük. Ezt a vacsorát cujkával öntöttük le, hogy mossa el a birkaszagot, mert hiába nyomtattam le a többi étellel, minduntalan feltörekedett a felszínre. Nem mindennapi étkezés volt ez a segesvári állomáson, de a legfontosabb az volt, hogy a román katonabajtárs mindenét testvériesen megosztotta velem. Nem fukarkodott az ennivalóval.

Egyébként már sokszor tapasztaltam, hogy a román vendégszeretet nagyon híres, sokkal jobb, mint a miénk, hiszen Tápiópiában a „véreink” még arra sem képesek, hogy egy pohár vizet adjanak Isten nevében, nemhogy vendégségbe hívjanak. Még a vizet is sajnálják tőlünk erdélyiektől, ha csak nem arról van szó, hogy belényuvasszanak.

(A konyhában történt c. sorozatból)