Valójában nem sokat tudok a dédszüleimről – Ewald Brockról, az ükapámról jóval élményszerűbb a képem.
Gyakran tapasztalom, hogy „a jóság, kedvesség, a normalitás” nem hír- és emlékértékű, arról nem lehet „sztorizni”. Mi elmesélni való van azon, hogy betakarták az embert, és nem erőltették, hogy sötétben aludjon, hogy mindig vasalt volt a sok ingecskéje, ki volt hegyezve a ceruzája, megfújva a forró leves, lecserélve a vizes borogatás a lázas homlokon? A magából következő szeretet ezer és ezer tettét elmossa az emlékezet, beleépül nyugodt alvásunkba, rendesen hordott ruhánkba, a papírt könnyedén szántó ceruzánkba, soha meg nem égetett ínyünkbe, betegség után visszanyert erőnkbe. Az élhető élet az emléke azoknak az embereknek , akik mellettünk és mögöttünk álltak…
Más okát nem látom annak, hogy a múltat módszeresen átadni kívánó nagyanyám miért nem mesélt többet a szüleiről vagy éppen miért nem ragadt meg több bennem őbelőlük.
Nagyanyám páratlan személyisége 89 évig dicsérte és idézte meg dédszüleimet, de konkrétan keveset tudok róluk. Néhány mondatukkal olykor még rám köszönnek – de ezeket is a lányuktól tudom.
Ha végigdőlök a díványon este, és szinte megfoghatóan érzem a fizikai és lelki megkönnyebbülést , az esti nyugalom perceinek megunhatatlanul édes pillanatait, szinte mindig eszembe jut, ahogy nagyanyám az ő édesanyját idézte nekem, miközben betakart az ágyban: „Az est a nap koronája.”
Persze, Brock Anna ezt németül mondhatta, és annyiszor, hogy lányának évtizedek múlva is szinte minden este az eszébe jutott, nyilván, mert az anyja az átlagosnál is jobban tudta értékelni az esti pihenés szerény fényűzését…
Amíg Szoyka József meg nem halt, viszonylagos kényelemben és jólétben élt a család, erről a fényképeken a „boldog békeidők” számunkra végképp elveszett, ráérős ritmusa pulzál. Fűzőbe szorított, kissé már megvastagodott derékkal ül dédanyám, és kellemes, szabályos arcvonásaival nagyon emlékeztet a mögötte álló két férfi közül az idősebbre, aki szinte dühödten mered a fényképezőgép lencséjébe. Próbálom elképzelni azt a nyári (tavaszi?) napot, amikor kivonult, nekikészülve a képnek a család a kertbe, a fényképész a szokásos tanácsokat osztogatva („Itt repül a kismadár!”) igyekezett a kellő pózokba és mosolyokba rendezni a társaságot. Szoyka József, aki az ópapa mellette állt, és szinte érezte, miként feszül meg apósa és készül neki valami meggondolatlanul goromba mondatnak, elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon. Valami olyasmit mondhatott, hogy nem kell mindenáron a kismadarat emlegetni, amely elrepül, mert az ópapa egyénisége talán éppen így természetes – súlyosan, mosolyok nélkül.
A fényképész gyanakodva felkapta a fejét, és ránézett az állatorvos úrra: miért ironizál vele, az egyszerű iparossal? De Szoyka József pontosan azzal az egynemű, rendíthetetlen mosolyával nézett vissza rá, ahogy apósát volt szokása leszerelni, ahogy az „Ugyan már, Ewald bátyám”-ot mondta…
A fotó így minden skandalum nélkül elkészülhetett, Ewald Brock pedig, önbizalmában megerősödve, bőszen csak azért sem mosolyog, cingár veje viszont helyette is. Előttük az asszony, akit mindketten imádnak, kis széken ülve, hogy ne takarja a felmenőket, majd a három gyerek: Ottó, Jolán és Nusika.
A gyerekeket és a kertet egyébiránt, az örökkévalóságnak sokkal inkább tetsző módon megörökítette dédszüleim egykori lakója, a később szakmai berkekben komoly respektust szerző csiki festőművész, Nagy István is. Ma külön múzeum őrzi az emlékét Baján, szobrot is állítottak neki, a dédszülői házat pedig, pontosabban azt, ami a helyén áll, azért volt olyan könnyű később megtalálnunk, mert azon is áll egy emléktábla, miszerint ott lakott. A tehetséges, nagy festő rendkívül szegény volt. Egy kisebb lakrészt bérelt, amely dédszüleim nagy háza mellett állt, és pénz helyett képekkel fizetett, melyeknek nagy részét az ötvenes években elhordták, amíg nagyanyámék a hortobágyi kitelepítés kilátástalan napjait morzsolták. A Szoyka-gyerekek Pista bácsinak hívták a festőt, s úgy emlékeztek, hogy ritkán volt vidám, és ezt a komorságot rávitte képei összetéveszthetetlen színvilágára is. Nem tudom, az elismerés édesítő pillanatait megérte-e, de dédanyám bizonyosan elégedetten gondolt arra, különösen megözvegyülvén, hogy van mit hagynia gyermekeire, ha már így egyedül maradt.
Amikor aztán Szoyka Józsefet elvitte mindig is érzékeny gyomra, már nagyok voltak ugyan a gyerekek, de még el kellett indítani őket az életben, s ez nem volt kis feladat Brock Annának, mert ott volt számára a negyedik, a legnyűgösebb gyerek: öreg édesapja is.
Ez lehetett az fordulópont, amikor a muszáj is mozgatta cselekedeteit, és egyre nagyobb sóhajjal szakadt ki belőle esténként németül „Az est a nap koronája” liturgikus mondata.
Amikor aztán a fél oldalára lebénult, apja már halott volt, ő pedig nagyobbik lányával, Jolánnal lakott. A felpolcozott párnákon végigolvasta az összes klasszikus szerzőt, akikre korábban nem volt ideje, és ha elfáradt, gyakran simított végig még eleven jobb kezével az érzéketlen, görcsbe meredt balon: „Ó, de sokat szolgáltatok!” – suttogta.
Persze, ezt is mind a nagyanyámtól tudom, aki odaadóan ápolta őt addig a napig, amíg meg nem állt az ötvenes évek hírhedt fekete autója a nemzetközi osztályharccal kapcsolatban aggasztóan apatikus, elegáns kabátjai okán amúgy is gyanús járásbíró férje háza előtt. Félórát kaptak arra, hogy a legszükségesebbeket összecsomagolják. Szoyka Jolán elfulladt hangú kérdésére, hogy akkor mi lesz az ő béna édesanyjával, nem kívántak válaszolni.
Nagyanyám száraz, égő szemmel, némán dobálta bele egy előrángatott kisböröndbe a keze ügyébe eső, sokszor teljesen felesleges holmikat, mert szokásos racionalizmusa pillanatnyilag teljesen cserbenhagyta. Férje megkövülten ült a konyhaszéken, és neki nem volt ereje megkérnie, hogy álljon fel és segítsen… Néhányszor neki is ment az urának, ahogy rohangált értelmetlenül egyik szekrénytől a másikig, igyekezvén megőrizni az ép eszét. A végén egy percet kapott, hogy elbúcsúzzon az anyjától, és amikor belépett a szobába, még Brock Anna tekintetének páni rémülete sem lazította meg arca merevségét. Hat kis papírlapot hagyott a lakás különböző pontjain Ilikének, aki átjárt hozzájuk segíteni, rajta Nusika címével és a kéréssel, hogy értesítse valahogy a húgát, de addig is viselje gondját az édesanyjának.
Az egyik ilyen cédulát anyja ép kezébe nyomta, és ahogy odahajolt, Brock Anna azt suttogta: „ Cuncókám, meglátod, a jóisten megsegít” – Szoyka Jolán pedig nem tudta eldönteni, hogy ezt magára vagy rájuk érti, de ahogy édesanyjára nézett, látta, hogy annak szeméből eltűnt a rémület, és úgy simogatja őt végig a tekintetével, ahogy egy szülő riadt gyermekével teszi.
„Már nincs időm, hogy tisztába rakjalak” – mondta nagymamám, és a könnyei Brock Anna hálóingére hullottak.
„Nem baj, Cuncókám… Majd jön Ilike… Ne sírj. Ezeknek ne” – tette hozzá, és ép kezével a cédulát szorítva letörölte lánya nedves arcát Nusika címe elmázolódott. Dörömböltek az ajtón. Szoyka Jolán felegyenesedett, és két tenyerével, heves mozdulatokkal szárazra dörzsölte az arcát. Aztán csak nézte az anyját, látta, hogy azt akarja: a lánya azt lássa, hogy nem fél. „Szóval bátorság, azt mondod?” – kérdezte hamis hangon. Brock Anna balfelén kicsit eldeformálódott arccal, könnyes torokkal elmosolyodott. Ép keze megrebbent a takarón.
„Még látjuk egymást, édesanyám” – mondta Szoyka Jolán minden meggyőződés nélkül, és kifordult, mielőtt anyja betegségtől könnyen öntörvényűvé váló arcizmait visszarendezte volna az igazságba a félelem.
Brock Anna hallotta, ahogyan csapódik a kocsi ajtaja, aztán olyan hatalmas csend lett a házban, hogy alig kapott tőle levegőt. A torkát feszítő sírás átszakította a gátat. A jobb oldalán lévő kis asztalkára Joli odakészített pár zsebkendőt, de azok hamar átnevesedtek. Utána a párnahuzatba törölte csurgó könnyeit, és ügyetlen félmozdulataitól valahogy lesodródott a párna az ágyról. Így csak vízszintesen tudott feküdni, és a mennyezetet nézte.
Május volt, az ablak előtti gyümölcsfák leveleit langyos szél fújta. Ahogy a levelek árnyjátékát figyelte a plafonon, hirtelen arra gondolt, milyen hatalmas az élet. És ha van ennek a hatalmas életnek hűséges gyermeke, hát az ő lánya az. Ettől kicsit megnyugodott.
A levelekről aztán eszébe jutott egy nyári reggel, amikor nyitott ablak mellett feküdtek az ágyban, és beszélgettek a férjével. Már megszületett Ottóka, és éppen Jolikát várta. Szoyka József a kezét felesége domborodó hasára helyezte, szemüvegét pedig feltolta az orrán azzal a mozdulattal, amit az asszony annyira kedvelt… Brock Anna nem értette, ahogy mindezt felidézte, mért volt a férfin szemüveg az ágyban. Talán olvasott előtte vagy épp olvasáshoz készülődött. De mielőtt ezt végiggondolta volna, a férfi arcát eltakarta az ablak előtt álló virágzó barackfa emléke, arról meg az jutott az eszébe, ahogy apja nyaranta a leesett és sérült barackokat szedegette egy hordóba cefrének. Büszke volt a tiszta pálinkájára, és arra is, hogy sosem ivott belőle. De egyszer Nusika lánya megleste, hogy titokban felhajtott két kupicával, és rögtön szaladt hozzá elújságolni. Leszidta a kislányt, hogy ne leskelődjön, ám este az ágyban a férjével jót mulattak a dolgon…
Ezen aztán a béna asszony még el is mosolyodott, és elaludt.
Így talált rá fél óra múlva Ilike, és amikor meglátta balra húzó szája szélén a kis mosolyt, arcán pedig a még fel nem száradt könnyeket, törni-zúzni lett volna kedve.

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)