A csendőrök feladata nem az, hogy megértsenek és ítéljenek, hanem hogy utasításaid alapján válogassanak – azt a parancsot kapják, hogy fehér vagy fekete pecsétet üssenek (csak két színt ismernek) arra, aki például dúdolgat, amikor egyedül van, vagy időnként kételkedik Istenben, ásít szántás közben, vagy egyáltalán gondolkozik, cselekszik, szeret, gyűlöl, csodál vagy megvet bármit, akkor iszonyatos világ kezdődik: egy áruló nép között kell élned, de nem tudsz elég fejet leüttetni, a tömeg mindig gyanús marad számodra, néped csupa kém, mert olyan választóvonalat húztál, amelyik nem az embereken kívül halad – ezzel ugyanis az egyiket jobbra, a másikat balra sorolhatnád, s így legalább világos munkát végeznél -, hanem az emberen belül, meghasonlást idéz benne elő, önmaga besúgójává, önmaga vádolójává, árulójává alacsonyítja, hiszen minden ember természetében benne rejlik az, hogy forró éjszakáin kételkedik Istenben. Hiszen mindnyájunk természetében benne van, hogy dúdolgatunk, ha egyedül vagyunk, ásítunk szántás-vetés közben, vagy időnként elgondolkozunk, cselekszünk, szeretünk, gyűlölünk vagy megvetünk valamit. Mert az ember él. De te csupán azt tartanád szentnek, igaznak és kívánatosnak, akinek eszméi nevetséges, talmi jószágok, nem pedig szívének felbuzdulásai.

És mivel azt kéred csendőreidtől, hogy azt furkásszák ki az emberből, ami ő maga, nem pedig valaki más, nagy buzgalommal hozzá is látnak, és fel is fedezik mindegyikben, hiszen megvan mindegyikben, s aztán elszörnyedve attól, hogy mennyire elterjedt a baj, téged is megrémítenek jelentéseikkel, elfogadtatják veled azt a meggyőződésüket, hogy késedelem nélkül hozzá kell látni az elfojtásához. És miután sikerült meggyőzniük, tömlöcöket építtetnek veled, hogy oda zárasd be egész népedet. Egészen addig a napig, míg végül kénytelen leszel őket magukat is közéjük záratni, hiszen ők is csak emberek.

(Folytatjuk)