Az őszi napfény keserű,
az őszi fürtök édesek,
ódon pincék várúrja: bor,
én már örökre must leszek.

A bornak sorsa furcsa, jó,
a korsó karcsú, telt torony,
s a pince boltos íve, mint
középkori templomhajó.

A mustnak sorsa mostoha,
ha mindég ég csak. Kékszemű
Istennek lelke benne forr,
s nem lesz belőle bor soha!

Nem lesz belőle bor soha,
korsók ívét nem ismeri,
kannák öblét és a teli
serlegek arany hajlatát.

Neki örökre forrni kell,
vérzik vörös kín ostorok,
de végül tisztán, pirosan,
mint Isten vére úgy csorog.

Forrás: Összes versek. Magyar Elektronikus Könyvtár