A hangszóróvá vált müezzin a toronyban dicsérte Allahot és az ő prófétáját, Mohamedet. Galamb ezt nem tudta, egyebet se, mert törökül sem tudott, viszont olvasott egyet s mást, és ezekben az olvasmányokban a müezzin valahányszor csak fölmászott a toronyba, még mindig azért, hogy Allahot dicsérje s az ő prófétáját. Aztán ágyúlövés hallatszott, könnyű füst szállt az ég felé, egy galambraj mögött valamivel. Megkezdődött az ünnep, ami a hithű törököknek akkora böjt, hogy még a nyáluk is kiköpik minduntalan. Nem kizárólag a kelet- és közép-európaiak cipőjére.
Kesán Sanyó, a selyemzsinór-készítő látástól vakulásig böjtöl, de majd ha vége az ünnepnek, beszól mobiltelefonján a sarki kisvendéglőbe, rendel, és akkor majd a kifutófiú a fején egyensúlyozott ételes tálcákkal kicselezi azt a bődületes forgalmat. Szapora halló, halló kiáltásokkal figyelmezteti a tömeget, aztán leteszi a tálcákat, Kesán Sanyó és manufaktúrájának napszámosai pedig nekilátnak. Kinek, minek kell mostanában selyemzsinór? Egyáltalán tudunk-e valamit gyártástechnológiájáról, amit sokáig hétpecsétes titokként őriztek és különféle nemzetbiztonsági érdekekkel hozták összefüggésbe? Tudjuk-e, mire való? Mindent tudunk-e, hogy mi mindenre való?
Kesán úgy emlékszik, egy skót vásárolt vagy kilenc nappal azelőtt egy valódi zsinórt a hosszabb és vékonyabb fajtából (hand made). Abból, amit Havasalföld kegyvesztett fejedelmeinek küldtek valamikor utolsó emlék gyanánt a szultánok, és ami oly biztonságosan működött, mint egy pszichopata sorozatfojtogató kezében a zongorahúr. A kegyvesztett asszonyoknak más járt. A megunt feleségeknek. Azok a zsinórok is vékonyak voltak, de rövidebbek, egy jól látható rózsaszín szál futott végig – az élet és szerelem ere a kezdetektől a befejezésig. S hogy kinek vásárolta a skót, ezt Kesán magától a skóttól tudja. A drága anyósának, mert a revolver nagyon sok pénzbe kerül, ahhoz képest a selyemzsinór szinte ingyen van, s ez egy skót számára igen fontos szempont. Ráadásul a pisztoly akkorát dörren, hogy mind odarohannak a szomszédos diszkó körül leskelődő zsaruk. És ha a nagy szőke vette meg a legutolsó divat szerint panorámásított, a szivárvány színeiben játékosan vibráló selyemzsinórt? Olyan hülye azért nem lehetett. De igen, mert mi másért, épp azért van annyi vicc róla. Hogy aszongya megy a szőke a masszőrhöz és azt mondja, hogy… Galamb viszont utálja a nagy szőkét és minden szőkét, a masszőröket, a vicceket, különben is elfelejtette a poént. Úgyhogy felőle bármit csinálhat a masszőrrel a szőke s a szőkével a masszőr. Érdekes ember ez a Kesán, noha azt se tudni pontosan, hogy Mengendri Ibi a felesége vagy a húga Sanyónak. De ha a felesége, akkor ki a húga, csak nem Hamu Tötyi? Ez is, az is lényegtelen, mert nincsenek következményei. A legfontosabbat csak most mondjuk: Kesán Sanyó úgy lett törökké amikor még meg se született, hogy dédapja az első Balkán-háború idején keveredett ide Magyarországról, ennek kis híján száz éve. Akkor, amikor a véderőtörvényről vitatkoztak, s az ellenzék kivonult a parlamentből. Egy év múlva pedig Károlyi Mihály vezetésével megalakult az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt, amely demokratizálódást és Antant-orientációt követelt. Vagy amikor megkezdődik a filmgyártás Kolozsváron, Janovics Jenő vezetésével. Vagy amikor tárgyalások folynak a magyar kormány és a Román Nemzeti Párt vezetői között a magyarországi románok helyzetéről. A kormány persze most is fölénypozícióból tárgyal, a tárgyalások sikertelenek. Könyörgök, mi köze mindehhez Kesán Sanyónak, dédapjának? Az égadta világon semmi. A Törökországba kimenekülő ős nem diplomata volt, hanem közönséges útonálló. Ezt Kesánék olykor szégyenkezve, máskor épp ellenkezőleg, nagyon büszkén közlik az alkalmi hallgatósággal. Az öreg, aki akkoriban még nagyon fiatal volt, a zsandárok elől vágtatott le a Balkánon, természetesen lopott lovakon. Azon az úton vágtatott, csak éppen megfordította a nyíl alakú irányjelzést, amit rendszerint a szerb marhakupecek használtak el egészen Bécsig, rövid távon pedig a román és a bolgár dohánycsempészek.
Kesánék esznek, Galamb pedig az utcán dísztelenkedik. Hogyan? Felőle akár fröccsönthetik is a selyemzsinórt. Pont úgy, mint egy nejlonvedret vagy a Péter-bazilikát kicsiben, szuvenír Rómából. A hangszalag is selyemzsinór, csak belülről tekeredik a nyakra. De nem Galambnál! Torkaszakadtából kiáltja a hangszóróvá vált müezzin felé fordulva: tücsüktüdüt vügyünük, ü tücsük üs tüdü kücsük-csekmedzsi! Galamb, aki nevével eléggé nem egyeztetve egy önveszélyes ló, nem tudja, hogy ezért akár meg is lincselhetik a következő pillanatban. A fényes utcán! Ez komoly. Bement egy hazánkfia a kebabos bódéjába, csak annyit mondott mosolyogva, csorbasi basi, ezt tán köszönésnek szánta, hát majdnem kebabot csináltak belőle. Pedig csak kedélyeskedni akart, hogy ő is tud valamit törökül, és kitört a balhé. Ha már megéheztél, edd meg némán a kebabot, ami nem fuszulyka, evés közben különben sem illik pofázni, ez a helyzet tanulsága. No és mit jelent, egyáltalán jelent-e valamit, hogy csorbasi basi? Nem tudja, és most már nem is akarja tudni. Galamb kiabál, csak annyi történik, hogy megszólal Kesán Sanyó, azt mondja munkásainak, vannak vagy öten: már megint egy magyar csinálja az agyát a fények és a mese városában! Kiordít a tálca mögül a szövegre, amiben az egyetlen valódi közlés a Kücsük-Csekmedzsi, a hely itt van Bizánc-Konstantinápoly-Sztambul tövében, a többi fikció, szemenszedett marhaság.
Igazság szerint nem lovagoltak keresztül Kücsük-Csekmedzsin. A földeken mindenütt a mandulát, pisztáciát, a vöröshagymát és a rahátot szüretelték, a török méhek meg a törökmézet hordták. Jó volt a termés, Törökország évről évre egyre fejlettebb agrárállam. A Márvány-tenger partján haladtak lefelé és befelé, a szárazföld szíve felé. A partok között olvadt márvány, tán ezért is hogy alig látni a hullámzást. Beszélgettek, bár a sűrű esőben ez se, más se jó. Yollaktam, jetiser. Kilométereken át osztották a semmit, közben a halak ki-kidugták fejük a vízként imbolygó, egyszer apadó, másszor meg dagadó márványból.
– Mit mond? – mutatott rá Galamb egy delfinre, ezt persze útitársától kérdezte, de választ nem kapott.
Márvány-tenger. Marmara. Marmaládé. Hellén romok, sírok, egész romvárosok vegyesízből. Valaki hangosan nevet, a kegyeletsértő. A tumbákba újabban belevizelnek a turisták, régebb is azok, akik más rítus szerint temetkeznek majd, ha meghalnak. Egyelőre az anyagcsere világtörvénye szerint esznek, ürítenek, zabálnak, ürítenek, vedelnek, ürítenek. Ez itt már Kis-Ázsia. Valójában Ázsia nagy. Hatalmas. Itt nőstényszag sincs (ami diszkrét, de valódi levegőszex). A nők elvannak otthon, ritka szerencse, ha gyöngyös papucsuk orrát látja az idegen. Vagy csak hiszi, hogy látja.
Istenem, istenem, hügy kürülük hüzü.