– Egy értékes könyv emlékezete –

1940-ben, Torontoban, Koynok Kálmán „modernül felszerelt nyomdavállalata” adta ki Ruzsa Jenő evangélikus lelkész által írott, A Kanadai Magyarság Története című könyvet.*

Milyen gondolatok, szándékok vezérelhették a szerzőt a Kárpát-medencéből addig két hullámban kiérkező, Kanadában az új, jobb élet reményében letelepedő magyarság élettörténetének megírásában? – tesszük fel magunknak a kérdést. Nem szükséges találgatásba bocsátkoznunk, a kötet Zárszavában a szerző maga ad választ kérdésünkre: „Megíratott aggódó szeretettel elsősorban a kanadai magyarság okulására avval a reménykedéssel, hogy ezzel a munkával is elősegíthetem a kanadai magyarság egymással való megismertetését, az egy táborba hozatalának nagy fontosságát, nemzeti öntudata növelését, az egymásra utaltságunk felismerését; de főképpen azért, hogy ne vesszen el érdemes, félszázados kanadai múltunk az utókor számára. Megíratott azért, hogy a múlt nehéz küzdelmei és eredményei erőt adjanak a további küzdelmekhez. (…) Megíratott, hogy az újabban bevándorolt honfitársak és a már itt született leszármazottak ismerjék meg az elődök, s apáik érdemes történelmét, hogy bátran vallhassák meg magyarságukat. Megíratott, hogy ismerjék történelmünket az óhazai testvéreink is. Tudják meg azt, hogy milyen áldozatokkal kell számoljon az, aki új hazát választ magának az édes szülőhaza helyett…” A mögöttük maradt küzdelmes esztendők summázataként vonja le a következtetést: „Büszkék lehetünk kanadai múltunkra, mert a legnehezebb építő munkából becsülettel kivette részét népünk. De méltók csak úgy maradhatunk múltunkhoz – ha jelenünkkel s majd jövőnkkel is bizonyságot tudunk tenni arról, hogy megmaradhatunk dolgos, lovagias, törvénytisztelő, becsületünkre féltékenyen vigyázó, befogadó hazánkat mindenben segítő, az elhagyott hazát szeretve tisztelő jó magyarnak.”

A szándék és a megvalósulás – a szerző által „a pioneer munká”-nak nevezett kötet – között feszülő szivárványív sokszínűsége jegyében tárul elénk az a világ, amelyről Ruzsa Jenő tudósítja kortársait és az utókort. A kötet fél évszázad eseményeit kívánja elénk tárni, azt az utat, amelyben az 1886-tól az első világháború kitöréséig, illetve a húszas-harmincas években Kanadába a jobb élet reményében érkező és ott letelepedő magyar bevándorlók több tízezres tömegei tettek meg. Azt az utat, melynek eredője/indítéka/oka – Ady Endre szavaival: „Menekül az ínség / Szökve, bukdácsolva” – a hazai földműves társadalom nyomora, kiúttalansága, az a remény, hogy a kanadai „ingyenföld” terméséből kisajtolt, megtakarított pénzzel hazatérhet, megalapozhatja életét. De az 1886-ban s az azt követő években főleg Zemplén, Abaúj, Borsod, Szepes, Gömör, Ung megyéből útra kelt mintegy nyolcezer pioneer telepes, s az őket követők többsége ott maradt, az anyanemzet testéből kiszakadva építette, formálta küzdelmes életét. Az ő sorsuk, egyéni és közösségi küzdelmük, boldogulásuk vagy kudarcaik, önszerveződésük odisszeája lett e könyv tárgya.
Joggal mondhatjuk, hogy valóban úttörő munka, hisz őelőtte csupán két mű kínált betekintést a Kanadába kivándorolt magyar közösségekről: a Whitewood-ban megtelepedett Szatmári János (1869–1947) 1902-ben írott, A Préri éneke című, közel háromezer soros epikus költeménye, valamint Paizs Ödön újságíró Magyarok Kanadában (Budapest, 1928) című kötete. Szatmári János a Saskatchewan zord éghajlatú északi tájaira érkező, 1885–86-ban oda érkezett első telepesek küzdelmes életéről, embert próbáló munkájáról nyújt részletes leírást. „A hagyományos 12–szótagos, páros rímelésű formában írott életrajzi eposzában korrajzot festett a saját és a telepesek mindennapi életéről a gyeptörés, a kézi munkával végzett mezőgazdasági termelés, aratás, cséplés, betakarítás, a piacozás, a természeti kiszolgáltatottság lelket-izmot igénybe vevő viszontagságairól. – olvashatjuk Miska János Magyar irodalom Kanadában című monográfiájában. Paizs Ödönnek a negyed századdal később megjelentetett meg könyve általánosabb ölelésű és igényű áttekintés. Mindkettő hasznos forrásmunka volt a későbbi kutatók számára.
Ruzsa Jenő könyve általános igényű, nem egy vidék, hanem a szétszóratás világtájait bejárva nyújt freskó-igényű képet a kanadai magyarság történetének – nyugodtan nevezhetjük: hőskoráról. Elutazik mindazon a vidékekre, tartományokba, ahol tömegesen leltek új otthonra a menetrendszerűen közlekedő gőzhajók reménykedő, új s újabb, jobb életre áhítozó magyar utasai. A területi és időrendi tagolású kötet, mai értelmezésben az oknyomozó, tényfeltáró újságírás módszerét követi, amelyben egyaránt helye van a dokumentumokra alapozott megjelenítési módnak és az oral history-ra támaszkodó, egyéni elbeszélésekre épülő bemutatásnak. Ruzsa Jenő könyvében a tudomány egzakt nyelvét és igényét a közösség és az önmegvalósításukat kereső egyének sorsa és küzdelme iránti empátia, a nemzeti identitásőrzésre való buzdítás és féltés érzelmi, spirituális ráhatás szándéka hatja át, teszi annak minden sorát emberközelivé, életessé. Gondot fordít arra, hogy egy-egy vidék, helység leírásakor utaljon annak gazdaság-földrajzi helyzetére, munkavállalási lehetőségeire. Szemünk előtt, képzeletünk képernyőjére kivetítődve elevenedik meg, bontakozik ki a folyamat: amint a szerző – a szétszéledt nyájat kisközösséggé egybeterelő evangélikus lelkész – egy újabb dimenzióba lép át, soraival, kötetével a nemzeti közösség pásztoraként szeretné őrizni az anyaországból hozott lelki és morális értékeket őrző magyarokat, hitet tenni arról, hogy nyelvükben és kultúrájukban csak akkor maradhatnak meg, ha valóban közösséggé válnak. Vállalja a hosszú utazásokat, fölkeresi az adatközlő hiteles személyeket, megszámlálhatatlan életpéldával – vendégszövegek, portrék, pályaképek, önéletrajzok beiktatásával – érzékelteti az önmegvalósítás, értékőrzés lehetőségeit, útjait. A „felfedező útra” vállalkozó szerző az információszerzés és –gyűjtés folyamatában bizonyára nem mindenütt talált elegendő forrásmunkát, interjúalanyt, ami a kötet egy–egy fejezetének terjedelmi egyenetlenségeihez vezetett, ám ez semmit sem von le fáradozásainak, a felvállalt történetírói szerep teljesítéséből. A kötet lapjain mindvégig ott érezzük azt a kettős kötődést, amit jeligeként tűz a kötet elé: „Tiszteld, szeresd, segítsd új hazádat! De ne feledd, ne vesd meg, nagyon szeresd a régit, az édest, a szülőhazát, mert ha nem… becstelenné és értéktelenné válsz mindkettő előtt!”
A kötet lapjain a mai olvasó sem tudja közömbösen, a kívülálló szemével követni az eseményeket, az első kapavágástól a telepek – Békevár, Eszterházy, Kaposvár… – létrehozásáig, azt az igyekezetet, amely az otthonteremtést követően templomot, iskolát, közösségi házat épít, érdekvédelmi szervezetet hoz létre, megteremtve a kis közösségeket egybetartó kohéziós erő éltető forrásait.
Budai Parmenius István egy új világ felfedezésének szándékával kívánt 1585-ben a sir Hamphrey Gilbert vezette angol expedíciós hajóraj krónikása lenni. Az erdélyi Bölöni Farkas Sándor a XIX. század első harmadában kel útra megismerni Amerika demokratikus világát, számba venni mindazt, amit az Újvilág kínál követendő példának kortársai elé. Száz év múltán Ruzsa Jenő is ilyen utazásra vállalkozik: ő nem a felfedező izgalmával, nem a külső szemlélő rácsodálkozásával, hanem úgymond belülről, a maga élettapasztalatát is beleszőve, a számbavétel szándékával, a számadó juhász konokságával és felelősségérzetével válik a fél évszázadnyi idő krónikásává.
Őt követve jutunk el mi is Nyugat-Kanada, a megtelepedés főcsapásában található Alberta és Manitoba tartományba, térünk vissza időben és térben Saskatchewanba, jutunk el a Maritime–tartományokba, valamint a magyarok által akkor és manapság is nagy tömegben lakott Ontario és Quebec szövetségi államokba. Nemcsak a nagy városokban – a kanadai magyarság mai életét valamelyest ismerők számára is ismerősként csengő Calgaryban, Edmontonban, Vancouverben, Winnipegben, Torontoban, Hamiltonban, Niagara Falls-on, Wellandon, Windsorban, Montrealban… – létrejött közösségeket tárja az olvasó elé, hanem a sok-sok kisebb településeken, a csak pár magyar családot befogadó vidéki helységek magyarjairól is említést tesz. Hihetetlen szorgalommal jegyzi a nevek ezreit, jelezve a szétszóratás koordinátáin feszülő szálakat. A kötet gazdag képanyaga felbecsülhetetlen dokumentáris értéket ad kötetének. A személyek arcáról hit, elszántság, önbizalom és remény olvasható le. Az általuk létrehozott tárgyi/építészeti értékek, a cselekvési teret és –keretet nyújtó közösségi kezdeményeződésekről tanúskodó fotók százai a kivándorolt magyarságban mindvégig jelen levő cselekvő– és alkotóképesség szimbólumai, szemléletes tanúságtevői.
A megismerés, a példaértékek felmutatása, az önszerveződés folyamatában a történelmi magyar egyházak töltik be a meghatározó szerepet. Érthető, hogy a könyv szerkezetében, felépítésében is az egyházi kibontakozás folyamatának megidéséé a főszerep. A különböző felekezetek missziós munkája hozza létre az első egyházközségeket; a római katolikus, református, evangélikus, baptista lelkészek áldásos munkája megtermi gyümölcsét. A templom nem csupán a hitélet, a felekezeti összetartozás szimbóluma és szakrális tere/hajléka. „Az új országban, hol a templom és az istentisztelet fenntartása a hívek gondja, a gazdasági és lelki élet egymásra kölcsönhatással van s azt egyik másikat erősíti és segíti.” A templom válik a közösségi élet világító tornyává, jelezve az ezer esztendős kereszténység hazulról hozott szellemi/spirituális légkörében nevelt magyarság biztos tájékozódó pontját, egybetartó és megtartó erejét, mely maga köré gyűjti, keble melegében féltő gondoskodással őrzi azokat, akik azt megépítik, akik azt lelki otthonuknak tekintik. A közáldozattal, –adakozással épített, az otthonról hozott felekezeti hovatartozást idéző templomaik a hitet, reményt és szeretetet sugárzó központokká válnak, jelezve a társadalomnak a magyar élet kibontakozását, példázva azt a folyton buzgó és éltető forrást, amely az első nemzedék és utódaik számára is meghatározó erővel bír. „A kanadai magyar egyházak a kanadai magyar élet fenntartói, védő várai. (…) A szorosan vett egyházi munka mellett, magyar iskolákat tart fenn, ápolja és fejleszti a magyar kultúrát, építi a kapcsolatokat fogadott hazánk és a magyarság között. Féltékenyen őrködik a magyar haza és magyarságunk jó hírneve fölött. Igyekszik jó irányban befolyásolni az itteni illetékes köröket szülőhazánk és magyar honfitársaink javára.”
A közösséggé válást elősegítő, célként felvállaló civil szerveződések előbb a nyugati – Alberta, British Columbia és Manitoba –, később a keleti – Ontario, Quebec – tartományok városaiba történt tömeges kirajzást, letelepedést követően jöttek létre a különböző egyletek, klubok, körök, társulatok, szövetségek. Ezek körében már tudatosabban törekednek a nemzeti hagyományok őrzésére, a nemzeti identitás ápolására. Megszervezésük, létrejöttük már a letelepedett, meghonosodott magyar közösségek magasabb fokú, diverszifikáltabb igényét jelzik – az általánosabb hatósugarúaktól a rétegszerveződésekig. Néhány példa ennek szemléltetésére: Wellandi Magyar Önképzőkör (1921), Kanadai Magyar Közművelődési Egylet (Regina, 1922), Hungaria Társadalmi Egyesület (Montreal, 1926), Windsor és Környéke Magyar Egylet (1928), Oshawai Magyar Kultúr Klub (1928), Lelethbridgei Magyar Műkedvelő Egylet (1929), Winnipegi Magyar Társaskör (1929), Calgary Magyar Egylet (1932), Ady Endre Magyar Egylet (Saskatoon, 1934), Torontoi Független Egységes Magyar Egylet (1938)… Ezekkel párhuzamosan alakulnak kisközösségi csoportok, egyházi vagy politikai jellegű szerveződések: Magyar Liberális Klub (Winnipeg, 1908), Magyar Sportklub (Winnipeg, 1927), Bethlen Kata Nőegyesület (Montreal, 1928), Magyar Asszonyok Egyesülete (Sudbury, 1937)…
A kötet szerzője a Kanadai Magyar Egyesületek általános áttekintésekor az alábbiakban jelöli meg azok tevékenységi programját, célját: „…azért alakultak meg, hogy legyen a magyarságnak egy állandó találkozó helye, ahol fejleszthetik kultúrájukat, kicserélhetik gondolataikat, megtárgyalhatják ügyes-bajos dolgaikat és ráérő idejükben szórakozhatnak. (…) Tiszteletben tartva az új haza törvényeit magyar nemzeti alapon állottak. (…) Magyar iskolákat szerveztek, hogy a magyar gyermekek anyanyelvük ismeretében megmaradhassanak, azt gyakorolhassák, az óhaza történelmét, népszokásait, dalait, hazafias költeményeit megtanulhassák s így fejlődjenek magyar érzésben is. Könyvtárakat létesítettek, hogy tagságuk és általában a telepük magyarságának minden kultúrigényét kielégíthessék.” Ugyane célt szolgálták a Magyar Házak létrehozott, a harmincas évek második felében, Montrealban (1930), Hamiltonban (1938), Torontoban (1939), Calgaryban (1940)… E folyamat a későbbi években teljesedett ki, jött létre az a hálózat, amely még ma is működik.

Ruzsa Jenő lelkész

Az I. világháború után megpezsdült közösségi életben csakhamar felmerült egy egységes, nemzeti alapon szerveződő, Kanada magyarok lakta vidékeit egyaránt felölelő szervezet megalakásának gondolata. Az 1927-ben Reginába összehívott küldöttek „Kanadai Magyar Bevándorlók és Telepesek Egyesülete néven gondolták azt megszervezni”, amely egy év múltán Kanadai Magyar Szövetség néven jön létre, azonban rövid életűnek bizonyult. Jó évtized múltán ugyane céllal – az összefogás, az egységes fellépés jegyében – bontott zászlót Torontoban a Kanadai Magyar Nemzeti Szövetség. Ruzsa Jenő fájdalommal állapítja meg, hogy „az idő nem volt alkalmas arra, hogy a már sokszor csalódott tömegeket egy táborba lehetett volna tömöríteni, mert arra a nehéz munkaviszonyok miatt nem volt predesztinálva az elkeseredett magyarság. Rövid időn belül működését megszüntette.”
Az önszerveződés harmadik vonulatát az emberi szolidaritás közösségi alapon szervezett hálózatának megteremtése célozta. A kezdeti években létrejött temetkezési segélyezési egyesületek csírájából nőttek ki az általánosabb célokat felölelő szerveződések: a Winnipegi Első Magyar Betegsegélyző Egylet (1904), Hamiltoni Első Magyar Munkás Betegsegélyző Egylet (1907), a winnipegi Szent István Római Katolikus Betegsegélyző Egylet (1910), a Brantfordi Magyar Betegsegélyző Egylet (1913), valamit annak hamiltoni, wellandi, torontoi… osztályai, a Montreali Első Magyar Zsidók Segélyező Egyesülete (1939)… Javukra írandó, hogy a segélyezéseken túlmenően kultúra– és identitásőrző szerepet is betöltöttek.
A kötet második része összegző szándékkal mutatja be a kanadai magyar képviseleteket, a kanadai magyar római katolikus és református egyházakat, a magyar baptista vallási közösségeket és a magyar evangélikus egyházi szervezkedéseket, a kanadai magyar iskolákat és egyesületeket, a magyar sajtót, a magyar intézményeket, az óhazával és az egyesültállamok-beli magyar szervezetekkel tartott kapcsolatok szálait, csatornáit.
A kanadai magyar zene- és képző művészek kiválóságainak, a magyar sport– és műkedvelő színművészeti élet ismertetését a magyar nyelvű irodalom rövid bemutatása követi, a költészetet helyezve előtérbe. Az általa összeállított szubjektív antológia elé, mintegy értékelésképpen, írja: „Akármilyen kezdetlegesek és szabálytalanok is azok verstanilag, magyar szempontból értékesek, mert a hazaszeretet, a szülőföld és minden, ami azzal együtt értendő – utáni határtalan vágyódás és szeretet az, ami megteremtette azokat.” A mai olvasó számára minden, legyen bár alkalmi ihletésű vagy szubjektív érzéseket hordozó költemény, megannyi híradás az első évtizedekben meghonosodott magyarság érzésvilágáról, lelki állapotáról, gyökértelenségéről, megkapaszkodásáról… az új földben. Kovácsy Kálmán ref. lelkész és Hordósy Iván Békevár létrejöttének 25. jubileumát köszönti, fejet hajt az első telepesek otthonteremtő munkája előtt. Karnay K. István, Gönczy Mihály, Berta Lajos a lelki élet, a magyar árvaság ihlette verseiben, a honvágy, a sors előtti megadás, meghajlás érzését szedi rokonszenvet, együttérzést kiváltó sorokba. Csók Ernő sorait is a honvágy szaggató fájdalma hatja át, s benne a hazatérés örök álma, reménye: „Szegény hazátlan, földönfutó népem… / Ahol csak ember él a föld kerekségen, / Te mindenütt ott vagy; Élsz, Küzdesz és Remélsz / Mindig abban bízol, …Egyszer csak haza mész. / Igen; Haza megyünk, …Lehet nem sokára… / Ha majd a régi lesz, kis hazánk határa. / Istenem adjad, hogy sokáig ne várjunk, / Váljon valóra már, rég óhajtott álmunk…” A megcsonkított Haza fölötti fájdalom cseng ki Asztalos József és a rejtelmes nevű Aszur, a hit és a szerelem hangja Izsák Gyula költeményéből…
Végezetül joggal vetődik fel az olvasó kiváncsisága: ki is volt az a személyiség, aki e könyvet megírta, a kezünkbe adta. A számunkra hozzáférhető irodalomban kevés utalást találunk rá, emiatt arra kell hagyatkoznunk, hogy a kötetben önmagáról írott sorok segítségével próbáljuk megrajzolni portréját. Íme az indulás: „Az 1928-as esztendő vége felé érkezett Kanadába az ároni családból származó Ruzsa Jenő lelkész, aki a theológiai tanulmányait a waterlooi theológián végezte, de ugyanazon idő alatt missziós munkát végzett Kitchenerben, Hamiltonban, Wellandon és Torontoban s így átvette a windsori lelkésznek az örökét Torontoban…” Ő volt az első magyar teológus, aki „a kanadai evangélikus theológián az Egyesült Evangélikus Egyház ösztöndíjával végezte el tanulmányait”. 1933-ban szentelték pappá. „Ez volt az első magyar papszentelés magyar templomban Kanada földjén.” Feltehetően ahhoz a papi családhoz tartozott, melynek tagjai – „Ruzsa István evangélikus lelkész, az amerikai magyar lelkészi kar nesztora, néhai Ruzsa László clevelandi lelkész” – 1932-ben részt vettek Windsorban az első magyar evangélikus templom szentelésén. 1933-ban „az általa szervezett torontoi gyülekezet választotta meg lelkészének”, családjával együtt Torontoba költözött. Ő szerkesztette az Evangélikus Élet és az Evangélikus Otthon című, a missziós munka és a közösségépítés eszközeiként jelentős szerepet betöltött evangélikus lapokat. A kötetben látható, 1940-ben készült családi fotó jelzi, hogy öt gyermek édesapja volt, akinek nem egyszer kellett szembe néznie az egyre súlyosbodó anyagi gondokkal.
Ruzsa Jenő könyve megkerülhetetlen alapmű – az első ötven év adatgazdag krónikája – lett mindazon kutatók számára, akik a későbbiekben tudományos alapossággal és felkészültséggel tanulmányozták a kanadai magyar közösség történetét. Az Előszót író dr. Winter Károly rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, kanadai magyar főkonzul szavait ma is időt állónak, értékelését érvényesnek fogadjuk el: „Odaadó lelkes munkájáért, amellyel a mű összeállításán fáradozott, elismerésemet ezúton is kifejezem s remélem, hogy az olvasók – magyarok és kanadaiak egyaránt – e könyvet azzal a szeretettel és elismeréssel fogadják, amelyet fáradságot nem ismerő, értékes teljesítményéért bizonyára megérdemel.”
A kötet megjelenése óta eltelt 75 esztendő alatt sokat változott, színesedett, gazdagodott a kanadai magyar közösség élete. A nemzettestből kiszakadt, immár a harmadik, negyedik nemzedék integrálódott a kanadai társadalomba, szorgos, becsületes munkájával megbecsülést és elismerést aratva éli a maga életét. A Kanadát szülőföldjeként tisztelők s az oda jobban bevándorlók számára is fontos megismerni eleik, az úttörők életét, beépítve azt a kettős identitás tudatvilágába. Ehhez nyújt segítséget néhai Ruzsa Jenő kötete. Sorainkkal az ő emléke előtt kívántunk tisztelegni, fejet hajtani, könyvéért köszönetet mondani, az utókor hálás elismerésének hangot adni.

(*)A Kanadai Magyarság Története Írta és kiadja: Ruzsa Jenő ev. lelkész  / Első kiadás: 2000 példány Toronto, Ont. Canada 1940. A könyv elérhető és letölthető az alábbi cimről: http://mtdaportal.extra.hu/ruzsa_jeno.html

(A szerző készülő legújabb tanulmánykötetéből)