A család utolsó élő tanúja

Küsztendi Baba a 103. születésnapját ünnepelte, amelyre számos távirat érkezett a világ minden sarkából, de még Almásmálomból is. Kiszálltak a jól fűtött mikrobuszból a fotóriporterek, akik annyi lelkesedéssel csattogtatták méregdrága masináikat, mintha egy aranyérmes szarvasbikát fotóztak volna az almásmálomi vadaskertben, ahol Bóverly Tivadar bátyám volt a fővadászmester, amíg ki nem rúgták onnét. Ahogy mondani szokás: páros lábbal. Persze nem ugyanaz az ember használta egyszerre mind a két lábát, hanem az igazgató és a főkönyvelő (Ambrózia asszony) együttes erővel, szimultán és szimulálás nélkül rúgták szét nagybátyám laposra sorvadt seggét, pedig az a fontos magántestrész egy tűhegyes vadászszéken is kényelmesen elfért.

Küsztendi Baba békés hosszú életkort ért meg, aminek titka abban rejlett, hogy minden délután lefeküdt és aludt pár órácskát, még az I. és a II. világháború harcai, az emberiség nagy és elkeseredett küzdelmei sem akadályoz(hat)ták meg ebben. Az ostrom alatt éppen úgy kijárt neki a csend, mint békeidőben 14 és 16 óra között. Ezt a harcoló felek is tiszteletben tartották, ilyenkor az ágyúcsövekre dőltek vagy a tank fogaskerekei közül kiszedték az előző napi sarat és ételmaradékot, a lánctalpakat fényesre sikálták Dermixszel a nyugati szövetségesek, Lenmixszel a szovjetek, míg a németek Schuhwixszal, a hagyományos bajor tisztítószerrel pucolták le a Panzert IV-et. (Ennek az eredetileg a többi, könnyebb fegyverzetű harckocsi támogatására szánt típusnak a láttán a szovjet tisztek – akik ugyancsak tisztelték Küsztendi Babát, a világhírű asztaltáncoltató mozgásművésznőt –, kijelentették: nem hiszik, hogy ez lenne a legnehezebb német harckocsi! Sorozatgyártása 1938-ban kezdődött, 1940-ben állították rendszerbe, különböző változataiból a háború végéig 7071 darab gurult le a szerelőszalagról. 1941-ben a SZU megtámadásakor a német harckocsik közül egyedül a Pz. IV. tudta sikerrel felvenni a harcolt a szovjet T-34 harckocsikkal. Az 1942-től hatékonyabb, hosszú csövű löveget kapott, az eredetileg 8-14,5 mm-es páncélzatot 30-80 mm-re növelték, súlya 17,3 tonnáról 25 tonnára hízlaltatott. A motort kezdetben 250 LE-, később 300 LE-re turbózták fel elvakult felfuvalkodottságukban Kruppék. A háború végéig gyártották, alvázából alakították ki a Jagdpanzer IV harckocsivadászt és a Hummel önjáró löveget, majd a terepjárót.) Utána viszont nem. Másra kellett a pénz.

Ha nem, hát nem, mondta magának egykedvűen a délutáni szúnyóka előtt Küsztendi Baba az ötvenes évek derekán a szulinai deltaági nádkunyhójában, ahová Dunát fürkészni küldték ki, ugyanis az ország akkori urai a mozgásművészet alatt kizárólag a munkásmozgalmat értették, Baba néném pedig semmi pénzért (azért a semmi lejért, kérem, én, aki dollárban kaptam a gázsimat a Olympia-színházban Párizsban – füstölgött gyakran, hiszen többször volt a méregtől begyújtva, mint a deltai kunyhó kályhájába) nem akarta a munkásszínjátszóknak betanítani a Shakespeare-adaptációt, a Vajdaszenivány-éji álomnak néptanácolt és mozgalmi változatát, ahol Oberonnak és Böffecs Tóbiásnak példának okáért el kellett volna énekelniük az egyetlen közös jelenetben a Warsawiánkát.

Bóverly Tivadar bátyám ezalatt elmélyült figyelemmel, megszakítás nélkül vadászott és vadásztatott, űzte-kergette-terelgette a jószágot, etette a vadállományt, szénával és génpumpált csalamádével, pritaminos kenűmájassal és cickafarkteával itatta fel könnyeit a magukra hagyott vadmalacoknak és zabi-bocsoknak. (Amint arról a rongyosra mutogatott munkakönyve is tanúskodott.) Vendégeskedett a vadászerdőben Rudolf főherceg és Stefánia főhercegasszony, számos kormány- és államfő, valamint Furlencz Ördwin nyugalmazott villamoskalauz, mit sem törődve a háború viszontagságaival; a harcterek vériszamos látványától megcsömörölve keresett enyhet a vadászatban von Killinger birodalmi rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, báró Arleth-Müllerheim követségi táncos és japán ügyvivő, Vorosilov marsall és Sztálin veje, aki később egy báránybőr usankában tűnt el, úgy értem, abba gyömöszölték bele utolérhetetlen technikával; gr. Ubaldo-Banfi Guidó és báró Mártonffy Humbold, utóbb mindketten a balmazvörösvári téesz számadó juhászai, vakondra lesett Manegutiu Szever és Argetoianu Kerestély álnéven és álpuskával föld alatti magaslesről (ui. mindkettőnek tériszonya volt, ha már a tengerszinttől három méterrel magasabbra kellett felhágniuk; az akasztófát is alacsonyabban ácsolták a siralomház udvarán számukra 1951-ben – így teljesítve utolsó kívánságukat.)

Tivadar bátyám a bejelentett protokoll- és nagyvadászatok előtt, mint például, amikor Zapotocky és Walter Ulbricht jöttek Almásmálomba vadászni, előző nap bejárta az erdőt, a lelkére beszélt az őzsutáknak, a szarvasteheneknek vagy gímborjaknak, megmagyarázta, mennyire rühelli ezt az egész hajcihőt, felhajtást, felesleges fontoskodást, de kurvára fontos, ettől függ az élete, állása, boldog nyugdíjas évei. Az apróvadaknak, nyulaknak, fácánoknak, bütykös ludaknak, örvös tirpánoknak hiába is koptatta volna a hanghúrjait, azok ugyanis nyomott értelemmel születtek, autista módon folyton ugráltak, soha nem néztek az ember szemébe, és megszámlálhatatlanok voltak. Pusztultak is, mint Máli néném szoknyakorcán a tetvek, mondta olykor-olykor, ha azokról a régi nagyvadászatokról került szó és egyáltalán valamit is ki lehetett húzni belőle.

Ki volt Máli néni, kérdeztük ilyenkor, feltekintve a Mechano nevű szerelőszekrényes játékból, melyet azért vett nekünk az egész család, hogy mérnökké váljunk, legalább egy csavart majd be tudjunk hajtani vagy hajítani (?), ha egyszer próbatételek elé állít az élet. Nem azt kérdeztük meg, hogy Tivadar bátyánk szemléjét követően megjelentek-e a taposóakna-kereső tányérdetektorosok, sem azt, hogy a fákra felszerelték-e az éjjellátó kamerákat. Hiába, menthetetlenek voltunk, csöppet sem érdekelt a technikai világ rohamos fejlődése és térhódítása a XX. századi műszaki és tudományos forradalom hevében. Meg is bántuk utólag, de efelett jobb, ha nem ejtünk több könnyet.

Nagybátyánk ilyenkor roppant dühös lett. Látom, titeket, balfácánok, egyáltalán nem érdekel a vadászat. Miféle srácok vagytok? Vagy nem is vagytok igazi fiúk?!! Különben is kérdezzétek meg nénéteket, Küsztendi Babát. Mindenki így emlegette, teljes nevén, jóformán senki emlékezett már e földön, mit is fed el a Babázás. Küsztendi Baba önnön hátán hordott 103 évével maga volt a genealógiai lexikon. Az olyan családfaerdőség.

Na hát akkor nyáron elutaztunk Küsztendi Baba nénihez Almás-málomba, ahol a néni már akkor is legkevesebb 102 évesnek mutatott, bár korához képest egészen élénk volt és kicsiny, zsebben hordozható személyi noteszünkbe, amit szüleinktől kaptunk karácsonykor (akkoriban békefaünnepnek hívták az iskolában jó tanáraink, a megfélemlítettek), feljegyeztük az összes fontos és lényegtelen dilemmát, amit aztán – sorrendet sem tartva, egymás szavába vágva – rázúdítottunk Küsztendi Baba nénire. Mint egy igazi sajtótájon.

Baba néni, a Küsztendi behívta a nála is idősebb szobalányát, Gizikét és megkérte, hogy vakarja meg a fejét, mert nagy gondban van, nem tudja ugyanis, hogyan magyarázza meg, miféle rokonságban áll velünk Málika, az áldott Málika, akinek két fia volt, az egyik elpusztult a III. búr háborúban, de aztán átúszta a Vörös-tengert, és vörös matróz lett a verestói hullámfürdőben, a másik nem tud magáról soha megfeledkezni, annyira magas hivatalt visel az Ententében. (Dupla antantszíjas-táborszernagy ti., árulta el nénénk.) Nem is szabad neki leveleznie a rokonokkal, mert ha kiderül, hát az már árulás lenne. Lehalkította a hangját, mit lehessen tudni, ki hallgatózik az ablak alatt, a múlt éjjel is látott egy gyanús alakot elemlámpával mászkálni a ház körül, csak reggel derült ki, hogy az maga a néni volt, legalábbis egyöntetűen ezt állította a cselédség (=Gizi).

Öcsém persze nem is hallott addig a táborszernagyról, azt gondolta, hogy az valami olyasmi, mint az ószernagy, vagyis Mónár Jóska, aki nyáron strandőr, télen az ószeren vámfelügyelő, áruszurkáló. Máskor a jégpályán ő csatolta fel a folyton meglazuló korcsolyákat. Hálás foglalkozás, mert minden felcsatolt koriért járt neki öt-tíz bani. Ebből akkoriban meg lehetett gazdagodni. Persze rögtön rászálltak a szekusok, addig verték, ameddig az utolsó öt banit is kiköpte. Akkor elengedték sántán, bénán, félhülyére verten, végül kegyelemkenyéren halt meg Izrael péküzletében, az Izrael-sarkon, Buenos Airesben.

Máli néni édesanyám féltestvér-húgának volt a sógorasszonya, jobban mondva a leánya az apai dédapátok üzlettársának, aki kint él Amerikában, Kaleforniában és hegedűket húroz át teniszütővé. Mértéktartó foglalkozás.

Na de miért rugták ki Tivadar bácsit az erdőből? – kérdeztük Küsztendi Baba nénit, akinek Gizi akkor már fél órája vakarta fejét, hogy Máli néni emlékeiből a töve is meg a hegye is eszébe jusson, miközben odasúgta nekünk a néni feje fölött – nem rokon.

Tivadar bácsit azért bocsátották el az almásmálomi vadgazdaságból, mert felségsértés gyanújába keveredett. Nem köszöntötte az előírt szívélyességgel De Lux bárót, a luxemburgi érdekeltségű Volksbank vezérigazgatóját, akivel Almásmálom törvényhatósági bizottsága fontos hitelügyletet kívánt lebonyolítani. Kölcsönt szándékoztak fölvenni a községi fácánfarktoll-dúsító fejlesztésére, amely végül is életképes elképzelésnek látszott, hiszen rengeteg vadászt vonzott… volna. De Tivadar, ez a faragatlan tahó, mondta Küsztendi Baba ingerlően göcögve (immár 103 éve ezzel lágyította a hőbörgő férfiszíveket) morcosan odabiccentett a bárónak, mert az éjszaka nagyon fájt a jobb vesebütyke, és elfelejtette kikapcsolni a vendég biztonsági övét, így a banker teljesen kényelmetlenül érezte magát, hiszen úgy kellett végigülnie a tárgyalóasztal boldogabbik hosszanti oldalán odafönn a községházán, hogy eközben a hátán lógott az egész Hummel gépkocsi. Hátra sem tudott dőlni rendesen.

Mi is kacagni kezdtünk, fetrengtünk a jókedvben, amint elképzeltük, hogy a közel tíz tonnás terepjáró ott lóg a kövér bankár (láttál már sovány bankárt?) hátán. Annyira lefoglalta a képzeletünket, a nevetőizmainkat az eset, hogy meg sem kérdeztük Küsztendi Babát, ha Almásmálom végül is elnyerte a luxemburgi támogatást fácánfarktoll- dúsítóra. És most, ennyi hontalan év után már meg sem tudjuk kérdezni, mert Küsztendi Baba és Tivadar bácsi bejelentés nélkül boldogabb vadászmezőkre költözött át.

Szerkeszti: Bölöni Domokos

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ