Az este fénye lanka rétet pásztáz,
S nyurga fáknak villó, sárga színt ad,
Őrház pislákol messze ködbe veszve,
S e négy kerék most halk álomba ringat.

Az este künn horgadva lépked, görbe,
Hátuk álomra hajtják a roskadt fák,
s az örömöt borzaló, bíbor izzó körte
fölhunyorog most tompa kattanással,

S a szívedig kacag. A vékony gyér eső,
Az ablakon, nézd: arany, sűrű köd,
Mint drága fátyol két szemedre hull rá,
S a vaskerék halk puhán dübörög.

Most durva hídon rohanva csörömpöl,
Víz ezüstje, hóka fűzfa vágtat,
Utánunk bolondul. Majd összehull zizegve,
A könnyű függöny s megnőnek az árnyak.

A fényt a függöny fátyla mind fölissza,
S álomra ásít a barna, tompa plüss,
Szivarra gyújtsz rá, szálló füstje tiszta,
S tömören lobban: párás, kék ezüst.

Kupédban a homály bódulata terjeng,
Míg fejed az álom párnájára koppan,
A hunyó lámpát balga pille vijja,
S a négy kerék ver zúgó ritmusokban.

Künn az estben már minden elenyészett,
Szénné égtek a fák, a viskók fala görbedt,
alázattal borul az éjbe, míg a vad csönd, részeg,
markolással fojtja most a lelkeket.

S te vakon némán elringatva alszol,
Míg a vonat zakatol dohogva.
S jaj most ha baljós két fekete marok,
A bágyadt sínre gyilkos szálfát dobna!

Robbanó kazán gőze sisteregne,
Véresszájú hullák bámulnák a holdat,
Míg sötéten a vak éjbe meredve,
Hunyorognának az álmos bús faluk.

Forrás: Összes versek. Magyar Elektronikus Könyvtár