Közvetlenül az /a téli/ ünnepek előtt történt, és a szó szoros értelmében az orrom elôtt. Udvarhelyen a kicsi állomáson ült fel a vonatra egy asszony, s miközben mászott-kapaszkodott fel a magas lépcsőn, még a jegyét is meg tudta mutatni egy fekete kezeslábasba bujt egyénnek, aki „Biletul, biletul” felszólítással fogadta a vagon ajtajában. Az asszony mászott, kapaszkodott, a jegyet neki meg, én a háta mögött föl, miközben mellettem is szuszogott fel egy termetes atyafi. A feje alig ért a fekete kezeslábas bokája magasába, máris kérték tőle a bilétát.
Azt is el kell mondanom, hogy a lépcső síkos volt, atyafink termetes, és vastag kabátban, egyik kezében valami motyó, a másikkal kapaszkodott… Ember legyen a talpán, aki a harmadikkal a bilétát elő tudta volna kotorni és megmutatni. És mivel nem, a kb. 25 esztendős kéményéseprő egyenruhás fiatalember egyszerűen megpróbálta letaszítani emberünket a lépcsőről.
Nekiveselkedett egyszer, még egyszer. Lent hó, a lépcső jeges, az udvarhelyi kicsi állomáson pedig székely gőzös nem szokott sokat állni. Néztem elképedve, mi folyik a szemem előtt. Utazótársamat, aki szóhoz sem tudott eddig jutni, és felverekedte magát a vagon előterében, most mellen ragadta a fiatalember, csűrte- csavarva a lépcső felé. Rángatta, nekidőlt, s mivel nem bírt vele, hirtelen kihajolt a vagonból, a társát rikkantotta, hogy az soha nincs ott, amikor kéne. A szerelvény már elindult, s ők még mindig dulakodtak. Furcsálltam a látottakat, még akkor is, ha tudtam, hogy vonatunk úticélja nem Európa, hanem Felsőboldogfalva és Bikafalva érintésével Segesvár.
Kétszer megkérdeztem eközben a fiatalembert, akinek a derekát jó félméteres gumibot díszítette, hogy mégis mi akar lenni, amit művel, de szavam fülemülecsicsergés volt a nagy dobogtatásban, rikkantásban, szuszogásban és fújtatásban. Miután néhány másodpercig farkasszemet néztek, az utazni vágyó férfiú kivágta: – Esti prost és nehogy félreértsék, megismételte: – Esti prost!
– Milyen demokráciában élünk? – kérdeztem aztán magyarul, magyarázva, hogy ha jegy nélkül találna utazni, azért van a kalauz, hogy megbüntesse. Mert ő a kalauznak megmutatja, ha kéri, de te ki vagy, Prostule? – folytatta vitáját a gumibotossal.
– És ha beleütöm a bicskát? – tette fel a kérdést, amelyről nem tudtam hirtelenjében eldönteni, hogy költőinek vagy valóságosnak szánta. A fiatalember sem értette, de az állandó jelző hallatán megint közelebb lépett hozzá, s valami jegyzőkönyvet kezdett emlegetni, és ismételten a bilétát.
Itt a biléta, né – kapta elé zsebéből emberünk, de mire a másik utána nyúlt volna, zsebrevágta. A jelenet még megismétlődött vagy háromszor, minthogy a kéményseprő egyenruhást nem ismerte el kalauznak. Amikor végül odaadta, a furcsa ellenőr, akinek LIS–DET Security piros-sárga-kék kitűzője volt, rögvest megállapította, hogy a jegy nem érvényes, mert előző napi dátum van rajta. Ebből megint vita lett:
– Már hogy lenne tegnapi, amikor most vettem!
Mutatom én is az enyémet, és a két jegyet összehasonlítva megállapítást nyer, hogy mind a kettőn aznapi a dátum.
– És ha lesiritek neki egyet? – kérdi méltatlankodva és igaza tudatában emberünk. Békítőleg szólok hozzá, hagyja a pofozkodást, mert ugye az igazság végül is kiderült stb. És akkor mit hallok? Azt mondja a Security-s, hogy ne beszéljünk magyarul, beszéljünk románul. Mert így meg úgy.
Magyarázom neki a demokrácia alapjait, s hogy magánemberként beszélhetek valakivel a vonaton, ahogy akarok. Megcsűrt-csavart útitársam a maga részéről leszögezi, hogy – Esti un prost, nekem pedig elmondja, hogy – és nincs ellenére, hogy megírjam – Varga Árpádnak hívják, bögözi, 18 vagy 20 éves, ingázik a vonattal, bérlete van, de mivel az két napja lejárt, jeggyel utazik.
– Jegyet vettem, és most úgy bánik velem, mint a kutyával, rúg le a vonatról…
Küzeledünk Bögözhöz, Varga Árpád készül leszállni, nyitja az ajtót, de a fiatalember afölötti aggódásában, nehogy kiessen – becsukja. És mondja, hogy az ajtót csak a vonat indulása után szabad kinyitni. Mutatja, hogy a fülke falára is ki van függesztve… Varga Árpád köszöni a figyelmességet, és kinyitja az ajtót. A vonat megáll. A húsz éve ingázó székely leugrik, és visszanéz megaláztatása színhelyére. Intek neki egyet, hogy rajtam nem fog múlni.

*

Állunk a vagon végében a bikacsökös fiatalemberrel, és nézek rá kérdően. Időközben maga is megnyugodott, és elmondja, ő egy magáncég alkalmazottja, amint kabátjának díszítése is mutatja. A Román Vasút Brassó Területi Igazgatósága szerződést kötött cégével, aminek értelmében felszálláskor minden utastól kérik felmutatni a jegyet. Elmondja, hogy a jegyet a vonat indulása előtt 5 perccel meg kell vásárolni, a vonatban adott jegy 100 km-ig 52 250 lejbe kerül. Hogy az Uvarhely–Keresztúr útvonalon néhány indóházat felszámoltak, s így nem lehet jegyet vásárolni, külön pikantériája a dolognak.
– Ezeket az utasokat felengedjük, egyébként az a dolgunk, hogy még a vonatba való felszállás előtt kérjük a jegyeket.
– S ha nincs, a helyzetet csak taszigálással lehet megoldani?
– Csak azzal, ha szép szóval nem lehet.
– Így tanítják ezt a Security iskolában?
– Igy. Aszongya: „Sa nu urce in tren fara bilet”.
– A gumibot mire való?
– Arra az esetre, ha megtámadnának.
– Ilyesmi fordult elő?
– Megtörténik.
– Békésebb megoldás nem létezik?
– Nem.
Tüzet kér, és megtudom, hogy négy hónapja, amióta tevékenykedni kezdtek, 8 milliárd lejről 14 milliárdra emelkedett a brassói körzet bevétele.

*

Pénz beszél, Varga Arpád és az újságíró pedig ugathat demokráciáról. A fiatalember pedig elmondja csendesen, hogy nekik is van két szuperkontrolljuk, akik ha jegy nélkül találnak valakit, megtudják, melyik ajtónál szállt fel az illető… s akkor ők nézhetik magukat.
– Akkor mi mit csinálunk? Az állásunkkal játszunk, én érettségiztem, felvételi teszten estem át, pszichológiai tesztem is van… Amikor 12-18 órát vagyunk szolgálatban, azt eszünk, amit kapunk, száraz ételt… a fizetésünk pedig az országos átlagfizetés alatt van. Veszélyességi pótlék vagy ilyesmi pedig nincs.
– Szóljanak. A hatmilliárdos különbözetből biztosan kitelik.
– Hogy szólnánk! Az egyik társunk szóvá tette, és már repült is.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. január 12.

* Szerző közvetlenül a rendszerváltás után lett az egykori Romániai Magyar Szó, később ideig-óráig az Új Magyar Szó székelyföldi tudósítója. 66 éves korában hunyt el, szeptember 16-án temették el Nagykadácson. Munkásságának méltatását lásd a maszol.ro honlapján. Emlékére közöljük fentebb egyik emlékezetes tárcáját.