A lámpa
véres szemű és kába,
úgy ég meredten, sárgán
az asztalok fölött, mint
kínai feje
fölütött, nyurga lándzsán.

Ezerindájú árnyak
lengnek a fal mezőjén,
mikkel láng – holt verőfény –
játszadoz lágyan, szőkén,
s a padokon
pár ember ül csak;

várnak.

Vár egy kofa is; arca
hűs, piros hideggel kimarva;
vére
fölrajzik a kezére,
kábán
tapogat, üt a kályhán,
bő kosarában
víg, teli almák és a
halom tetején virgonc
mosolyt virít egy cékla.

Alszik egy úr is – táskás
szemét lehunyta, horkol,
borostás arcán
fények söprűje pásztáz.

Egy néne is horkol;
ráncos az arca és a vén
szeme csillan a szemüveg ívén;
az ere lüktet a kezén;
cérnaszálakat szemetel
s a pad szélében gubbaszt, mint
sötét szemölcs, hullott eper.

És így ülnek még mások:
proletárok, munkások,
parasztok és begörbedt
hátú öregek várják
a vonatot, a szőrös mellű szörnyet.

Kapa áll a sarokban,
nagy batyu a pad sarkán;
ásók, balták és fejszék
sora villantja rajzát
sötét árnyban a földre.
S beszélve, összedűlve
az emberek csak várnak,
pipáznak, szót szitálnak,
fölállnak, megtopognak,
majd visszakuporodnak.
S most már meredten, szótlan
lesik, hogy tán a hóban,
erdőcske alján zakatol,
dohogva kattog valahol,
nagykévés fénynyalábja
kutatva túr az éjszakába,
s egyszer-
egyszer
befut tán valahára!

1938.

Forrás: Összes versek, Magyar Elektronikus Könyvtár