Nagyvárhelyi Mihály tanár volt, öt nyelvet beszélt, anyanyelvi szinten. Diplomája is volt, nem mind az ötről, de elég volt ahhoz, hogy hivatalos szimultán tolmács legyen. Vakon bízott mindenkiben, csak a politikában nem. Ez volt a veszte.
A vakság maradt. És maradtak a vakok.
A nemlátók nemzeti szövetségének lett a hivatalos tolmácsa. Látásával nemcsak politikai, de szervi problémái is voltak. Elfogadta, a látássérülteknél a fordítást, sőt szerette is. A vakokról nem sokat tudott, de a világuk érdekelte. Sokat olvasott róluk, de a valóságban nem találkozott velük. Eddig. Öt országból jöttek, mind magyarok. Életvitelük nemzetközi. Filózofiájuk: jól élni akarás. Politika- és „magyarázom a bizonyítványom” mentesen. Már az első találkozó is lenyűgőzte Mihályt. Tolmácsolt, egyszerre három nyelven, s ami elbűvölte: az, hogy mindeki rá nézett. Azt hitte, a vakok a szemébe néznek. Nem hitt a szemének. Ám a vakok azért néztek rá, mert a hangforrásra figyeltek, ő a négy-öt centit nézte el, a szájától a szeméig, pedig ő látó volt.
Ezt leszámítva, a közös életük normálisan zajlott. Ha mentek valahova, a vak-vezet-világtalant módra tették, legelöl egy látó haladt, a többiek felzárkóztak, egymás vállára tették a kezüket és biztonságban vonultak, megbízva abban, aki előttük volt. Kérdőjel, bizonytalanság nem létezett. Csak a jól élni akarás. És jól életek, jól megélték életüket, függetlenül attól, hogy keveset, vagy semmit sem láttak, de mindent érzékeltek, még azt is amit a látók amúgy nem láttak, nem érzékeltek.
Mihály a harmadik reggelen kissé késve robogott be a találkára. Négy-öt méterre lehetett tőlük, s előre köszöntek neki. Meg is kérdezte, hogyan látták meg őt ekkora távolságból. Megnyugtatták, nem látták, de érezték az illatát, hallották a lépteit, azt, hogy egy kicsit húzza a bal lábát és hallották sajátságos lélegzését. A tanár úgy fogadta a magyarázatot, mint a diák a leckét a világ hét csodájáról.
Az egyik vak rögtönzött szülinapi bulijára meghívták Anit is, Mihály feleségét, aki öt hónapos várandós volt. A házaspár lenyűgözve állapította meg: távolról senki nem vette volna észre, hogy a teremben nemlátók mulatnak. Mindenki leült, kitapogatva az evő alkalmatosságokat. Amikor tálalva volt, úgy ettek, hogy öröm volt nézni, s bár ők nem tudtak nézni, enni viszont igen. Péter, az ünnepelt felkérte a Anit egy táncra, s mielött Mihály szóra nyitotta volna a száját, udvariasan már mondta is:
– Tudom, hogy terhes, nagyon vigyázni fogok rá. Bízhatsz bennem.
Úgy is volt, olyan szépen táncoltak mintha már évek óta ezt tennék.
De ami aztán a sóbányában történt!
A vakok mindent letapogattak, meghallgatták az idegenvezető szavait majd csendben körbejárták a bányát, amikor hirtelen kialudt a villanyt. Minden látó körül elsötétült a világ. Ezt a vakok érzékelték, szóvá is tették.
– Mi történt? Csak ennyi? Akkor minden látó fogjon meg egyet közülünk, s máris mehetünk. Nem kell félni, csak kövessetek minket, a vak vezeti most nem a – villanytalant…