A „kicsi prof”, egyáltalán nem alacsony, nem kellene nagyot nyujtózkodnia, hogy a focikapu felső lécét elérje. Az IQ-je jóval magasabb a víz forráspontjánál, az EQ-ról ne is beszéljünk. A “professzor” záróakkord, munkájának koronája, amit már 45 éves korától visel, hivatalosan még a doktort is beszúrva.
A doktorozással tartozik őseinek. Szülei – akik ébresztő nélkül alszanak – annak idején orvost akartak faragni belőle, de nem sikerült, ezért a tudományok doktora lett. Meg volt elégedve, majdnem mindennel s mindenkivel. Tudta, a barátság annál mélyebb, minél többet mosolygunk egymásra. Ő néha még a villanyoszlopokra is rámosolygott.
Egyedül élt, bogozta, hímezte a huszonnégy óra perceit, másodperceit, s rájött, hogy csak az éjszaka nehéz. Alkonyatkor az autók a műút pofájába böfögik a nap utolsó füstadagjait. A plakátok az est magányába burkolóznak. Minden ostorlámpa mélán, magát ostorzva bambul a frissen kialakított fénykörébe, udvariasan, mert a csend kezdi megnyerni több órás csatáját a zajjal, zsibongással.
A kipurcant hobó baldachinos ágyat, meghazudtoló kényelmet lel a gyerekjátszótér nemrég megfestett padja alatt. A tömbházak több száz szentjánosbogár szeme a sötétbe bambul.
A csend, az árnyék gomolyagba gyűrt zajjal gondolkodásra késztet.
A szürkehályogos ablakok mögött több százan fáradtan pihegnek. Álommezőkön csatáznak, settenkednek vagy épp a diadal babérjait majszolják. Éjfél előtt egy órával 50 ablak pislákol, éjfél után egy órával 25, két órával 10, azután elvétve ha egy-kettő. Sarkítva olyan mindez, mint egy hatalmas kert. Sírkert. Ahol mindenki álmát alussza. A sírhoz képest annyi előnnyel, hogy itt a főszereplők reggel felkelnek és újfent, belekezdenek önmaguk napi kinyírásába, hogy este ugyanebben a fertályban megint beleroskadjanak az álmok világába.
Kincsük az álom. Ez egyeseknek örök, másoknak porciózott. De közös.